Kunt Ernő - Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon : az 1984 októberében megrendezett konferencia anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 15. Miskolc, 1965)

Dömötör Tekla: Interetnikus kapcsolatok a népszokások tükrében

pátok táján is bőrből és nem fából készítettek maszkokat, de elsősorban a betlehemezésnél. A Bukovinából Dunántúlra átköltözött székelyek továbbra is elkészítik a betlehemezés pásztorainak a bőrálarcokat és nem tértek rá a faálarcokra. így a magyar múzeumok kiállításain Budapesten éppúgy mint Pécsett a maszkanyagot elsősorban a mohácsi faálarcok és a bukovinai székely állatbőr-álarcok képviselik, mert másutt csak papírból, textíliából, tehát nem maradandó anyagból készítenek álarcokat.

11 A busójárás 20. századi történetét a betiltások és az újrakezdések egész sora jellemzi. Tiltották a vele együtt járó verekedések és túlkapások miatt, bátorították idegenforgalmi látványossága miatt. Ma már a busójárásnak nem anynyira etnikai jellege van, mint lokális — elsősorban Mohácshoz fűződik és nem az ott élő különböző anyanyelvű csoportokhoz. A hatvanas évek legelején a legidősebb mohácsi sokác generáció még így nyilatkozott: a fából készült ijesztő álarcokat régen csak a felnőtt és nős sokác férfiak vehették fel. A felnőttek korcsoportjába még nem került legények, illetve a mohácsi németajkúak csak ún. „jankelék" lehettek és faálarcot nem viselhettek. Farsang utolsó napjaiban az álarc védelme alatt sok régi elintézetlen ügyet zártak le verekedéssel, férjes asszonyok is büntetlenül szeretkezhettek a a busókkal, ha férjük, illetve családjuk nem látta meg. Lányokhoz azonban nem volt szabad nyúlniok, ezért a lányok hajfonatukban hatalmas szalagot viseltek, amely elkülönítette őket a férjes asszonyoktól. Ami ezeken a napokon történt azt később nem volt szabad felemlegetni, illetve nem követhette bosszú. A busójárás tehát a század elején még a nős sokác férfiak önidentifikáló szokása volt. A hatvanas évek végén azután úgy alakult a helyzet, hogy a busójárás idegenforgalmi látványossággá lett és a mohácsi szakiskolás tanulók vettek fel busóálarcot, tekintet nélkül nemzetiségükre. A következőkben úgy módosult a szokás, hogy farsang vasárnapon felvonultak az álarcot viselő busók, mint idegenforgalmi látványosság, a sokácok maguk pedig húshagyókedden mulattak egymás közt a főtéren gyújtott tűz körül. A hetvenes években a „sokác" jelleget ismét erősítette, hogy a mohácsi múzeum feladatává vált a délszláv népi kultúra emlékeinek gyűjtése, sőt a busójárásra a múzeum igazgatójának meghívására jugoszláviai horvát csoportok is érkeztek maszkokkal, népművészeti kiállítási anyagokkal. Néha egy-egy szokásmotívum már biztos mutató az ilyesfajta kérdésekben. Pl. ahol húsvéti öntözés helyett húsvéti korbácsolást találunk, szinte biztos, hogy a község lakossága szlovák eredetű, ha ma magyar nyelvű is. Vagy egy másik példa: a Mátra hegység szlovák eredetű elmagyarosodott falvaiban a gonoszjáró nap pünkösd maradt, míg a magyar falvakban következetesen Györgynap volt a gonoszjáró nap. Előadásomat hadd zárjam egy szinte abszurd példával, egy esküvő emlékével, amely majdnem meghiúsult, mert az esztergomi menyasszony nem tudta, hogy jászsági vőlegénye számára neki kell az esküvőinget megvennie. így azután zokogva, fehér menyasszonyi ruhában és fátyollal rohant el a legközelebbi Röltexbe, hogy jövendőbeli anyósa kívánságát teljesítse és vőlegényének megvegye a kívánt inget, mert így kívánja a szokás. Amint látjuk, van tehát még feladatunk bőven az interetnikus kapcsolatok. 11 A busójárás irodalma is igen nagy, jól összefoglalja Mándoki kis könyvecskéje: MÁNDOKI László 1963. A maszkokról Vö. tanulmányomat: DÖMÖTÖR Tekla 1967. 58