Kunt Ernő - Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon : az 1984 októberében megrendezett konferencia anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 15. Miskolc, 1965)

Balassa Iván: A tokaj-hegyaljai német telepek építkezésének néhány sajátossága

A környék magyar falvaiban a kölcsönös segítség különösen házépítéskor ugyancsak általánosnak mondható, de a résztvevők száma ennél sokkal kisebb. A másik különbség, hogy a legtöbb helyen hamarabb eltűnt, korlátozódott, mint Hercegkúton. Ez a falu nemzetiségi voltával van kapcsolatban, amint egy öreg sváb paraszt mondotta: „Itt nálunk az van, hogy összetartásban van az erő, de ez így is van, ezt letagadni nem lehet. Még ez a jó szokás megvan Hercegkúton." A ház alaprajzában csak egy-két olyan vonás van, mely megkülönbözteti a környékbeli magyar vagy távolabbi szlovák házaktól. A főző-lakó helyiségeket, melyeknek egy közös kijáratuk van a pitarból, egy fedél alá építik a kamrával és az istállóval. Ezek mindegyikének külön kijárata van a tornácra. Az egész épület hossza általában 25—30 méter körül van. A konyha a magyar szokásnak megfelelően két részre oszlik. Az első rész a pitar, melyből két oldalra ajtó nyílik, az egyik a tiszta-, a másik a lakószobába. A bejárati ajtótól balra található a pincelejárat négyszögletes fedőlapja. A 2X3 méteres alapterületű pince a legtöbb esetben a tisztaszoba alá nyúlt be, magassága ritkán haladta meg az 1,70—2,00 métert. Itt tartották a krumplit, a zöldséget és annyi bort, amennyi a mindennapi szükségre elegendő volt. A pitar egyik oldalán állványon edények álltak, itt tartották az ivóvizet is. A pitar íves falán hollóházi, ritkábban telkibányai tányérokat helyeztek el, ha ezekből tört (különösen amikor régebben lakodalomba kölcsönkérték), akkor egyszerű bolti tányérral pótolták azokat. A konyha belső részében, az egyik falhoz tapadva helyezkedett el a nagy tégla alakú kemence, melynek vasból készült és többnyire cifrázott ajtaja a ház kijárata felé nézett. Ennek közepére egy tűzhelyet építettek be és ezen főztek, az utóbbi évtizedekben inkább csak nyári időben. Errefelé minden régebbi házban szabadkéményt emeltek, melyet akkor is megtartottak, ha a füstöt csövön vezették fel, ilyenkor alul deszkával elrekesztették. A kéményben különböző magasságokban rudakat építettek be és ezen füstölték a disznóhúst, kolbászt, mindenekelőtt a jellegzetes sváb szalonnát. Nyári konyhát Hercegkúton nem igen építettek, de a szomszédos Károlyfalván, Józseffalván (Sárospatak) már gyakran találkoztam vele. Az utca felé egy, de az esetek egy részében két helyiség nézett. Az egyik a tisztaszoba két, illetve három ablakkal, a másik az oldalkamra (stubli) az utcára egy és esetleg a szomszéd udvarra még egy másik ablakkal. Ez utóbbinak a bejárata a konyha hátsó részéből nyílott. Itt tartották nyáron a téli ruhaneműket, egész évben a szalonnát, esetleg már füstölt húsneműt, a hüvelyeseket és más tartós élelmiszert. De rendszerint itt egy-két fekvőhely is meghúzódott, ahol nyáron, de ritkábban télen is az eladólányok laktak. Ezt a helyiséget ugyanis nem lehetett, fűteni. Amikor ennek kamra jellege megszűnt és innen kiköltöztették a lakószoba után következő kamrába, akkor a tisztaszoba felé nyitottak egy ajtót és elfalazták a konyhából a bejáratot. Ez lett a felnőtt lányok állandó lakhelye. A két szoba közül az egyik a lakószoba. Ez rendszerint az udvar felé esett, erre nyílott korábban egy, majd két ablaka. Valamikor a lakószoba hátsó falán volt egy elhúzható ablak, mely az istállóra nézett. Ezen kísérte a gazda figyelemmel a jószágot, anélkül hogy a pitaron át, az udvarról nyíló bejárathoz kellett volna kerülnie. A hagyomány szerint a századforduló idején a falu plébánosa ezt, egészségi okokra való hivatkozással, nagyon ellenezte és ha ilyet látott, akkor annak üvegét botjával betörte. Igaz kifizette az árát, de lassan megindult egy olyan folyamat, mely az istálló helyére a kamrát telepítette és az istálló 273