Kunt Ernő - Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon : az 1984 októberében megrendezett konferencia anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 15. Miskolc, 1965)

Balassa Iván: A tokaj-hegyaljai német telepek építkezésének néhány sajátossága

A hercegkútiak 1750-ben és az azt követő időben puszta földre települtek Sárospatak határába, mely ma is teljes egészében körülveszi határukat, éppen úgy, mint a károlyfal viakét. Az 1750-ben kelt megállapodás többek között tartalmazza: „Házakban való megtelepedésükre az uradalom részéről elegendő épületfa vagy kő fog nekik kiutaltatni szükséges lakásaik felépítésére."

3 Sőt még malomépítésre is kaptak engedélyt. A nyár utolján megérkezett lakosok a Gombos-hegy északnyugati táján vertek tanyát, de se fáról, se kőről, se másmilyen építkezési anyagról az uradalom nem gondoskodott. A közelgő tél elől kénytelenek voltak föld alatti vermekben memghúzódni, ezt az emlékezet helyi monda formájában ma is számon tartja. A szomszédos Makkoshotyka egy 76 éves embere 1813-ban tanúvallomása során a kérdésről ezeket mondta el: „ ... jól tudja a Trautzonfalviaknak ide való származásukat midőn még tsak Földkunyhótskában laktak .. ."* Minden bizonnyal évekig élhettek a föld alatti vermekben és többek között ez lehetett az oka, hogy sokan elszéledtek, esetleg megpróbálkoztak a visszavándorlással. Végre, valamikor az 1750-es évek közepe táján megtörtént a föld kiosztása és a falu helyének kijelölése. Ez lehet az oka, hogy a megtelepedés évének nem 1750-t, hanem a feltételezett kiosztás évét, 1754-et tekintették a későbbi források. A kiosztást Du Jardin nevű tiszttartó végezte a pataki tanács jelenlétében, akik akkor — állítólag — semmiféle kifogást nem emeltek a két új falu (Hercegkút, Károlyfalva) és határ létesítésével kapcsolatban. Baj volt az erdő használatával és a kőbányákkal is, vagyis az uradalom nem vállalta azt, amire írásban is kötelezte magát. így minden bizonnyal az építkezés nagyon lassan haladt. A telkeket egy hosszú utcára osztották ki, mely a végén szétágazott. A fő utca teljesen sík területen fut végig, de van egy felkanyarodó mellékutcája, ahol az azonos méretet nem lehetett pontosan megállapítani. Általában a telkek szélessége 6 bécsi öl, ami nagyjából 11,40 m-nek felel meg. Ennek az egyik határára ráépítették a házat, melynek homlokzata a tornáccal együtt 3,5—4 öl, a többi rész pedig szekérbejárónak marad. A telkek hossza 100—120 méter között változott, ami egyben megszabta annak felhasználhatóságát is. Az ilyen általános formától csak a mellékutcákban, a terephez igazodni kénytelen telkek esetében találunk kivételeket. A lakóház általában kőből épült, de a régebbi korokból adataink között a patics s a fa is nagyobb mértékben szerepelt. A házépítést régebben, de még az 1950—1960-as években kölcsönös segítséggel (Mithilfe) végezték. Ezen legalább 35—40 ember vett részt, de 1957-ben a falu kovácsánál egyszerre száz ember is jelentkezett. Ennyit nem tudtak foglalkoztatni és elküldték egy részüket a szőlőbe kapálni, hogy már a napjuk, amit úgyis vissza kell szolgálni, kárba ne menjen. A fal felépítését akár kőből, akár téglából vagy ritkán vályogból, mesterember végezte, ekkor még csak annyian segédkeztek, amennyire éppen szükség volt a keze alá. Nagyon figyelték a fal emelkedését és ha már elérte a szükséges magasságot, akkor már kérdezgették, hogy mikor kezdődik a munka. Pénteken nem fogtak hozzá, mert azt nem tartották szerencsés napnak, szombaton pedig a rákövetkező vasárnap miatt nem volt érdemes belefogni. Két munka többnyire egyszerre ment: az ácsmunka és a tapasztás, padlásolás. Az ács, ha csak lehetett, akkor a faluból került ki, mert csak az tudott annyi embert egyszerre foglalkoztatni. A környékbeli, többnyire magyar ácsoknak eh3 Sátoraljaújhelyi Kazinczy Állami Levéltár (SKÁL) Loc. 6. Nr. 8. 4 SKÁL Űrbéri perek Loc. 198. IV—8/9/12. 270