Kunt Ernő - Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon : az 1984 októberében megrendezett konferencia anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 15. Miskolc, 1965)
Bődi Erzsébet: Etnikus jegyek az istvánmajori lengyelek táplálkozási kultúrájában
sajátosságához, mint az előzőekben ismertetett elemek. (Terjedelmi korlátok miatt sajnos nem térhetünk ki a további két csoporthoz tartozó kultúrelemekre.) Az istvánmajori táplálkozási kultúra etnikai jellegzetességét nemcsak a lengyel eredetben kell keresni. A 274 év alatt a táplálkozási kultúra igen jelentős változásokon ment keresztül. Ez alatt az idő alatt kezdetben az ún. kárpáti elemek következtében sűrítve szenvedett hatást. Napjainkban pedig a magyar kulturális hatások a döntőek. Azokról a kárpáti elemekről van szó, amelyeknek egy részét még nem találjuk meg Dél-Lengyelország vidékén, más részét ugyan megtaláljuk, de a vele összefüggő műveltségváltás csak 1710 után következett be. Jól látjuk, hogy a kárpáti areában az anyagi kultúrán belül a hegyi nomád pásztorkodással, az állattenyésztéssel, a földműveléssel, az erdők hasznosításával, a viselettel és a táplálkozással kapcsolatban sok azonos jelenség alakult ki mind terminológiai, mind tartalmi síkon. Ezek java része már 1710 előtt keletkezett. Egy adott kultúra esetében újabb elemekről is beszámolhatunk, amelyek elsősorban a szomszédság okából kerültek a kultúrához, de amelyeket már Istvánmajor környékén a magyarok nem ismernek. A kárpátizmus újabb megnyilvánulásának kell tekinteni a bugac, laksa (változataival együtt) lepénykenyérfélét, a haluski — főtt tésztát, a zalota és a zivara tejlevest, a domikat — kenyér és túró összetételű levest és a dreicup savanykás levest. Ezek mind az istvánmajori táplálkozás sajátos részei. A kifejezések különböző eredetűek: szláv, germán és újlatin. A keleti szlovák kultúrában is megtalálható, de nem biztos, hogy szlovák közvetítéssel illeszkednek be a lengyel telepesek táplálkozásába, mert a Derenk környéki magyarok még emlékeznek részben ezekre az ételekre. Közülük a környék táj nyelvében a haluskinak van más neve: sztrapacska. A volt derenkiek is úgy vélik, hogy ennek az ételnek haluski a neve a saját nyelvükben, míg a magyarok ugyanezt sztrapacsfcinak, trapacskinak nevezik: „haluski to jest miano, Uherzy gvarili tylko trapacski". A haluski a derenki lakosság legfőbb étele volt. Az étel gyakori fogyasztásából származik a szomszédos magyar falvak megkülönböztető jelzője. A magyar falvak lakói ugyanis felhasználva a táplálkozási szokást, nemzetiségi megjelölésül: haluskás tótoknak nevezték a derenkieket. A haluski fogyasztása annyira általános még jelenleg is, és olyan ízletesen, többféleképp tudják az istvánmajoriak elkészíteni, hogy az emődi magyar ismerősök, rokonok eltanulták tőlük, s ők is szívesen megfőzik saját konyhájukon. A szomszédos magyar településeken azonban még nem általánosan ismert étel. A szakirodalmi adatok alapján mégsem mondhatjuk azt, hogy ez az étel idegen ezen a vidéken. A századfordulón ugyanis főzték. Csak már feledésbe ment, mire egy nyelvileg is idegen közösség táplálkozási szokásaira odafigyeltek. Az étel receptjét különben magyar szakácskönyvek régóta közlik. Felvidéki vagy újabban szlovák ételkülönlegességnek tüntetik fel a nagyközönség számára. A kárpátizmusnak ezek az újabb megnyilvánulásai nemcsak etnikai minősítésben érdemelnek figyelmet, hanem a kultúra rekonstrukciója során támpontot nyújtanak az abszolút kronológiához. A magyarországi lengyel telepesek 274 éve élnek a magyar nép között. Természetesen elkerülhetetlen, hogy a magyar kultúra ne hatoljon be és ne színezze át az eredeti vagy a kárpátizmus hatása alatt kialakult különálló sajátosságot. Ebben a hosszan tartó asszimilálódási folyamatban, az állandóan meglevő kulturális és nyelvi hatásban, a radikálisan bekövetkezett változásokban is vannak olyan mozzanatok, amelyek etnikai sajátosságokat hordoznak. Ezek a 263
