Kunt Ernő - Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon : az 1984 októberében megrendezett konferencia anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 15. Miskolc, 1965)
Bődi Erzsébet: Etnikus jegyek az istvánmajori lengyelek táplálkozási kultúrájában
a nemzetiségi privilégiumokra irányuló kereséseknek. A nemzetiségiek a csoport vagy a nemzetiségi tudat különböző fokán álló etnikumok, de mindegyikük tudatában megfogalmazódott az a tény, hogy a környező etnikumtól különböznek. Ezért a sajátos kultúrelemeket valójában az teszi igazán etnikussá, ha a hozzátapadt nemzetiségi, etnikai jellegű tudatot is figyelemmel kísérjük. Ennek a három tényezőnek — a kultúrelemnek és terminológiának, valamint az ezzel kapcsolatban kialakult etnikai jellegű tudatnak — az együttes vizsgálata kielégítő eredményt adhat még a táplálkozási kultúra viszonylatában is, ha jól megválasztott részeket emelünk ki, s ezek alapján próbálunk etnikai specifikumot kimutatni az adott közösség kultúrájáról. Az adatfeldolgozásban két fontos megállapodás szerint kellett eljárnom. Az első az, hogy a vizsgált jelenségeket legfőképp a szomszédos egységekhez viszonyítsam. Ebben az esetben főleg a tudati és a terminológiai eltérésre kaptam választ. Az egyenlőtlen fejlődés következtében kialakult különbségre azonban már egy tágabb összefüggésben kellett keresni a magyarázatot. A másik megállapodást már maga az empirikus anyagtár diktálta, mégpedig azt, hogy az adott közösség táplálkozási arculatának kibontásakor a hagyományra kell támaszkodni, amely nemcsak a hozott örökség továbbélése, hanem az idegen hatások során kialakult és halmozódott tulajdon is. Az istvánmajori lengyeleket a mai magyarországi nemzetiségekkel foglalkozó szakirodalom 3 és ezzel összefüggésben a köztudat'' nem tartja számon. A néprajzi és nyelvészeti, történeti kutatások összességében megállapították, hogy eredetük szerint önkéntesen bevándorolt lengyel népcsoport. 5 Nyelvhasználatukban megőrizték a betelepüléskori jellegzetes vonásokat. A hivatalos elismertség híján a lengyel nyelv nem irodalmi formában, hanem táj nyelvként él a magyar államnyelv mellett. Csak a családi és a magánéletben tölt be szerepet. Lengyelül beszélni tudnak, de írni és olvasni nem. A műveltségi örökségük fonalán időben és térben három nagy szakasz különül el. Az első a betelepülés előtti, az 1710-es esztendőket megelőző időszak, lengyel mivoltukat ez adja meg. Közelebbről — de ez még csak feltételezés — a Szepesség északnyugati falvaiból származtak a betelepülők, s grórálok voltak. 0 A történetük második szakasza foglalja magába az alapkultúrából való kiválást követő több mint. két évszázados derenki korszakot. Ez idő alatt viszonylag zárt tömbben, együtt éltek a telepesek. Derenk hegyi falu volt az Aggteleki-karsztvidék belsejében, ahol a lakosoknak a fő megélhetési forrást az erdő jelentette (fakitermelés, fuvarozás, faragás, szén- és mészégetés, vadászat, kezdetben juhtartás stb.). 1940—43-ban a 800—900 lelket számláló falut a kormányzó akarata szerint felszámolták. 7 A lakosokat kedvező gazdasági feltételek biztosításával kitelepítették. Így kerültek a derenki lengyelek Martonyi, Szendrő, Ládbesenyő, Sajószentpéter, és Vatta községeken kívül Emőd-Istvánmajorba is. A lengyel telepesek tehát még kisebb csoportokban, szórványokban éke3 Vö. KŐVÁGÓ László 1981. 4 HEMMERT Mária nyelvész kutatásai kapcsán három újságcikk jelent meg. HEMMERT Mária 1972.; AKÁCZ László 1974.; DÉNES György 1978. 5 JOÓ Rudolf 1983. 67. 6 Pontos történeti kutatást eddig még senki sem végzett. Csupán adalékot közöl WIELICZKO, Mieczylaw 1977. 4L A nyelvükről tájékoztatást nyújt KIRÁLY Péter 1966. 225.; HEMMERT Mária 1970. 7 A kitelepítés bonyodalmairól szól SZÜTS László 1965. kisregénye. 260
