Kunt Ernő - Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon : az 1984 októberében megrendezett konferencia anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 15. Miskolc, 1965)

Méry Margit: Magyar–szlovák kapcsolatok a népviseletben Abaúj északi területén

Zonggal kötötték a derekukra. Az ünnepi surcok aljára színes apró virágmintákat hímeztek. A viselője teljes nevét is kivarrták rá. A hétköznapokon viselt surcokat vászonból varrták, sötétkékre festették be és soha nem díszítették. Télen birkabundát viseltek. A több részből szabott, ujjak nélküli bő bunda bokáig ért. Hideg időben szőrével befele fordítva, máskor kifele fordítva viselték. Hosszúsága szabályozható volt. Sáros, latyakos időben a bunda hosszúságának a közepe táján elhelyezett gombokra lehetett felakasztani az alját. így megvédték a sártól. A kalap elmaradhatatlan tartozéka volt a férfiak öltözetének. A melléje tűzött „tajuből" lehetett megállapítani, hogy viselője melyik faluból származik. Tornaújfalun kígyógémtaju, Szepsiben, Makracon nagy fehér taju, Zsarnóban darutaju és a „hegyek alatt" Tornagörgőn és Szádalmáson serte került a kalap mellé a századforduló idején. Altalános lábbeli a kemény szárú meczenzéfi csizma volt, ünnepeken- télen, nyáron viselték. Nyáron munkába az elnyűtt csizma szárából bocskort varrtak. A legények csizmájáról nem hiányzott a sarkantyú. Az első világháború utáni években a férfiak, különösen a fiatalok körében terjedni kezdett, majd a harmincas évek elején teljesen tért hódított a szűkidőnek vagy magyarnadrágnak nevezett két ellenzős szűk szárú posztónadrág a posztókabáttal együtt viselve. A sima fekete posztóöltönyt sötét színű flanell anyaggal bélelték. MieZőnap kifordítva, ünnepeken a színéről viselték. A lajbi még ennek az öltözetnek tartozéka továbbra is, de a sure ekkor már elmaradt. Az idősebb emberek a gatya viseleténél megmaradtak halálukig, így még a 38—40-es években is találni a posztó mellett vászongatyás öltözetet. Ebben az időben a kalap mellé már nem a tajut tűzték, hanem az egész területen rozmaringbokrétát vagy muskátlit. A negyvenes évek második felében tért hódít a priccses nadrág, de az ötvenes évek második felében már a pantalló jön helyette divatba a hagyományos paraszti férfiöltözet teljes elhagyásáig. Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején a férfiak már az üzletekben vásárolható ingeket, öltözeteket viselik. A szomszédos szlovák viselettípus bemutatásánál a szerző két fejlődési periódust különböztetett meg. Az egyik a múlt század végétől a harmincas évekig, a másik a harmincas évektől napjainkig. A XIX. század 80—90-es éveiben a női viselet alapját a szűk két szélből szabott kendervászon pendel „podolok, pengyel", valamint az ugyancsak kendervászonból készült derékig érő bő ujjú vászoning képezte. A másfél szél vászonból készült bő ujjat széles, színes fonallal gazdagon hímzett mandzsettába fogták öszsze, és a könyök fölött megkötötték. A pendely és ingváll mellet a XIX. század végén divatba jött a hosszú, térdig érő sípujjú vászoning, „kosula" megnevezéssel. A pendely fölött több fehér gyolcs alsószoknyát viseltek. Kétféle felsőszoknyát különböztetnek meg. A régebbit, amelyet a mellénnyel egybevarrták és kabátnak neveztek. Gyakran fehér vászonból vagy festőanyagokból készült, de előfordult a karton is. A szoknyához hozzávarrott mellény (viszt) piros vagy kék posztóból, esetleg brokátból készült. Mély kivágással, magasra felnyúló fülekkel, amelyet széles bársonyszalagokkal és ezüst, vagy arany villogókkal szegtek körül. Az újabb változatú szoknyát fehér gyolcsból varrták és derékban ráncolták. Külön mellény tartozott hozzá, melyet lajbliknak neveztek. Ennek a fajta szok227