Kunt Ernő - Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon : az 1984 októberében megrendezett konferencia anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 15. Miskolc, 1965)

Méry Margit: Magyar–szlovák kapcsolatok a népviseletben Abaúj északi területén

szél anyagból készültek. Körben ráncosak voltak, és bokáig értek, ötöt, hatot is felvettek belőle, hogy „szépen terítsen". B) Felsőruhák: Az ingváll fölött lajbicskát, szorítót viseltek lányok és az asszonyok télen-nyáron egyaránt. Patyolat vagy gryoZcsból varrták. Testhez sza­bott, elöl mélyen kivágott ruha volt és csak derékig ért. A felsőtestet erősen ösz­szeszorította. Elöl és hátul gazdagon hímzett volt. Nyáron, ünnepnapokon az ingváll felett selyem pruszlikot viseltek. A fia­taloké piros, kék, rózsaszín, sárga, zöld, az idősebbeké sötét, gyakran fekete szí­nű volt. Elöl fűzték össze, díszítésére nem volt szükség, mert a vállkendő elta­karta. Az ingváll — pruszlik összetételű viselethez vállkendő tartozott. Ezek nagy­méretű négyzet alakú kendők voltak. Selyemből, kasmírból készültek, de előfor­dult, hogy gyapjúból horgolták. A vállkendők széleit hosszú rojttal díszítették. Használatkor átlósan háromszög alakúra hajtották, hátul a nyakba helyezték, majd elöl a mellen keresztezve, a csípő fölött a szoknya kötőjébe tűrték. (Nem kötötték meg hátul). A viselet jellegzetességét a felsőszoknya határozza meg. A vizsgált területen sajátos elnevezése van: mindigruha vagy közismertebb szóval ruha. Szoknyának azonban sosem mondták. Hosszú, bokáig, gyakran földig ért. 5—6 szél anyagból készült és gazdagon ráncolták. Anyaguk különbözött a kor, a társadalmi rang és az alkalom szerint. A legrégibb anyagnak számít a moTiár-szoknya. Ugyancsak régiek a festőanyagból varrott szoknyák is az úgynevezett öcskés, zabocskás mintákkal. Tornahorvátiban anyagát tekintve megtalálható volt a bársonyból, a ZcZoítból, íernóból, gangárból, deZénből, sodrottból, szövetből szaténból, posztó­ból készültek. Színe is különbözött. Fiatalok a barna, bordó, zöld, kék szoknyá­kat viselték, az idősek pedig mindig sötétben, feketében jártak. A szoknyák al­ját pZéheZték, ami azt jelenti, hogy másfajta anyagból varrták alá. Nyílása elöl volt, amit roszpomak neveztek. Az aljára porzsinrót erősítettek fel, hogy ne a szoknya anyaga kopjon. A kötények, a kötők sötét, leggyakrabban fekete színűek voltak. Fekete klottból, selyemből, Ziszterből vagy kékfestőből (lángosfestő) varrták. Két szél kellett hozzá, dúsan ráncolták. Hossza megegyezett a szoknya hosszával. Csupán azok a Zcötők voltak 2—3 cm-rel rövidebbek, amelyeknek az alját és oldalait fe­kete horgolt csipkével szegték körül. Ebben az időben még ritkán hímezték a női kötőket. Munkához a két szál vászonból varrott kötőket sötétkékre festették, csupán aratáshoz viselték fehéren. A sure, gyúrósurc egy szál pamutos vászonból készült, sima ruhadarab, nem ráncolták. Felső részét a színére visszahajtották, a kötőket a derékrésznél erősítették rá. A swrcokat nagyon gazdagon hímezték, cakkozták, kalotásra varr­ták ki. Az elején visszahajtott részt is kihímezték. Belevarrták a viselő nevét is. Ünnepnapokon, lakodalmakban csigacsináláshoz, főzéshez, felszolgáláshoz kötöt­ték maguk elé a menyecskék. Tavasszal és ősszel a szállókát vették magukra az asszonyok. Színes köny­nyű kartonból vagy barfteníből varrtak. A szállóka csupán derékig ért, nem kö­tötték be a szoknyába, szabadon „lebegett". A szállóka alatt mindig lajbicskát viseltek. A lajbicska annyira hozzátartozott a száZZóZcához, hogy néha az oldalain hozzá is varrták. Ilyen esetben lajbicskás szállókánák nevezték el. Télen testre feszülő ujjast, vizitkét viseltek, amelyet fekete posztóból, klott­ból, kékfestő vagy másképp nevezve lángosfestő anyagból készítettek, és vate­223;

Next

/
Thumbnails
Contents