Kunt Ernő - Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon : az 1984 októberében megrendezett konferencia anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 15. Miskolc, 1965)
Csorba Csaba: Északkelet-Magyarország néptörténeti vázlata
Mindent egybevetve összefoglalóan kijelenthetjük azt, hogy az Árpád-korból — sőt az egész középkorból — nincsenek jelen pillanatban olyan tömeges adatcsoportjaink,'melyek révén meghatározható lenne akár egy kisebb tájegység, akár egy nagyobb régió lakosságának nemzetiségi megoszlása. Kevéssé alkalmasak erre a XVI—XVII. századi török adóösszeírások csakúgy, mint az akkori magyar dica és dézsmajegyzékek. Sőt még az 1770-es évek úrbéri tabelláinak hibaszázaléka is olyan nagymértékű (a lakosság jelentős hányada valamenynyi összeírásból kimarad!), hogy nemzetiségi arányok szempontjából használhatatlanok, félrevezetőek. A templommal, szilárd és állandó faluszervezettel rendelkező települések jelentős része a középkorban és a török időkben többnyire általában magyar lakosságú; az állami adó jegyzékekben nem szereplő lakosság ill. a kimaradó kis telepek, települések lakossága ezek mellett azonban korántsem elhanyagolható. Ha ezeket nem vesszük tekintetbe, akkor nem tehetünk mást, mint csodálkozva állapítjuk meg, hogy a XVIII. század végén a nemzetiségek arányszáma egyszeriben túlhaladja a magyarságot; bezzeg a középkorban ugyanott fordított volt a helyzet s a fordulatot próbáljuk háborúkkal, török- és tatárdúlással, járványokkal és más effélékkel magyarázni. Pedig a földcsuszamlásszerű arányeltolódást alapjaiban nem ilyen tényezők okozzák az ország minden területén, hanem az, hogy a középkori forrásaink adott terület népességének csak egy hányadát tükrözik s a magyar történettudomány ezt a hányadot hagyományosan, mintegy axiómaszerűen mindmáig egésznek, totalitásnak tekinti. Ez az alapvető forráskritikai hiba azután láncreakciószerűen hozza magával a téves következtetések egész sorozatát. ILA Bálint gömöri, SZABÓ István ugocsai középkori jobbágynévsorai 7 hatalmas adatfeltáró munkán alapulnak s eltekintve attól, hogy a nevek elemzésénél is nagy hibaszázalék lehetséges, a munkát jelentős részben meddővé teszi az, hogy egy-egy megye adott korszaka névanyagának csak töredékét tartalmazzák. A helynévrag vonatkozásában ugyanez a helyzet. A XIV— XV. század tekintetében CSÁNKI Dezső történeti földrajza még kevésbé alkalmas némzetiségtörténeti kutatásra, mint GYÖRFFYé. Tiszáninnen valamennyi megyéje CSÁNKI sorozata I. kötetében szerepel, amely sorozat leggyengébb, legkezdetlegesebb, legkevésbé kiforrott, mintegy kísérleti darabja. 8 Ebben a részben szerzője csak arra törekedett, hogy egy-egy település meglétét legalább egy okleveles említéssel dokumentálja. Azóta a hozzáférhető középkori okleveles anyag többszörösére növekedett, de a vállalkozás folytatása elmaradt. CSÁNKI szerint a Tiszáninnen tizenkét vármegyéjében a XV. században 119 vár s 55 város, illetve mezőváros állt. Ezek mellé sorakozik a falvak többezres tömege. Feltehető, hogy valójában mind a várak, mind a városok száma lényegesen nagyobb volt, a falvaknál ez az arányeltolódás még az előbbieknél is hangsúlyozottabb. A legtöbb várat Zemplénben mutatta ki CSÁNKI (23). Ezt megközelíti Sáros (20) s nem sokkal marad el Gömör (16) és Borsod (13). Nem csodálkozhatunk, hogy a kicsiny Torna várainak száma mindössze három, de ugyanennyi szerepel a hatalmas területű Máramarosban s a Tornát kétszeresen felülmúló Ugocsában mindössze kettő. A városok terén Szepesé a vezető szerep (36), a sorban a következő Zemplén (18) s a többi még inkább leszakadva követi: Abaúj (14), Borsod (13), Sáros és Heves 12—12. Ugocsában és Tornában 7 ILA Bálint 1944—1969. II—IV. köt. SZABÓ István 1937. 8 CSÁNKI Dezső 1890. 52. sk. 21
