Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)

Petercsák Tivadar: Az erdő haszna

A kemencének egy nap és egy éjszaka kell hivelni, hűlni. Utána leszedik a támaszköveket, lángosokat és lehet kiszedni a meszet. Ez csákánnyal és kosárral történik. Répáshután az 1950-es évekig a juszalagból (Clematis vitaiba) és a szilánkból (faháncs) készült kosarak voltak az általánosak. Azóta az erősebb vaspánt kosarak terjedtek el. A meszet közvetlenül a helybe jött fogyasztóknak adták el vagy a kereskedőknek. Az 1940-es évek végéig a répáshutaiak a mész eladásánál közvetítők, faktorok segítségét is igénybe vették. A faluban is voltak meszesek, akik a mész kis tételekben való eladásával foglalkoztak. Mészeladásnál a 19. század végéig általános volt a szabad rakodás, majd hordóval mérték a meszet. Az 1930-as, 40-es évektől mázsálják. Helyben mindig pénzért adták el a meszet. Sokszor a meszesek egy egész kemence meszet megvettek, de az árát csak utólag fizették ki. Voltak olyan mészégetők is, akik faluról falura járva maguk értékesítették a meszet. A répáshutaiak Heves megyébe és a Jászságba jártak a mésszel, ritkábban Ózd vidékére, a bükkszentkeresztiek inkább a Nyírségbe. A falvakban rendszerint terményre cserélték a meszet. Szakajtóval vagy húzós mérlegen kilóra mérték és a termény értékének megfelelő arányban történt a csere. Egy szakajtó mészért egy szakajtó árpát, zabot, kukoricát kértek. Egy szakajtó rozsért másfél szakajtó meszet, egy szakajtó búzáért 1,5—2 szakajtó meszet adtak. Az 1979-ben meszet égető Mátrai János bérelt teherautón maga szállítja a meszet az Alföldre és Békéscsaba, Törökszentmiklós, Túrkeve környékén pénzért értékesíti. A szénégetők, mészégetők életmódja: E két erdei iparral foglalkozók életmódját alapvetően meghatározta az állandó lekötöttség és a falutól, illetve a családtól való tartós távollét. A falutól való távolságtól függött, hogy az emberek milyen kunyhót építettek védelmükre. Ha mészégetők huzamosabb ideig és a falutól több kilométerre dolgoztak, erős jármas kunyhót (jármem koliba) építettek. Ez négyzet vagy téglalap alaprajzú, felül nyitott építmény. Az egész szerkezet négy ágasfán (soha) nyugszik, melyeket a földbe vernek. Két ágasfa a kunyhó bejáratának két oldalán, kettő pedig velük szemben hátul helyezkedik el. Az ágasfákon elölről hátrafelé egy-egy szelemenként alkalmazott vékonyabb fatörzs fekszik, ezek felett pedig keresztben egy-egy faragott gerenda, a járom (jármo) fogja össze a szelemeneket. A két szelemengerendán nyugszik a kunyhó két oldala. Az oldalakat két-két sor, vastagabb fatörzsekből hasított palángok alkotják. A felső sor vége a földön nyugszik, az alsó sor pedig a kunyhó egész oldalát végigérő vastagabb fatörzs, a gantnár tetején. A kunyhó elejét és hátát merőlegesen az oldalakhoz, illetve a hátsó járomhoz támasztott hasábfák alkotják. Ajtaja nincs, rendszerint a szekér oldaldeszkáját támasztják a bejárat elé. A kunyhó oldaldeszkái a tetőn nem érnek össze, a füst itt távozhat a szabadba. A tüzet a kunyhó közepén kövek közé rakják. A Bakó Ferenc által 1949-ben leírt kunyhót négy személy lakta. Az emberek a két oldalfal alatt aludtak a földre rakott avaron, száraz szénán, az élelmiszert, edényeket a legvédettebb helyre rakták.

2 5 25. BAKÓ F. 1968. 70-72. Bakó Ferenc megállapítása szerint a jármos kunyhó eredetileg az erdei ölfavágók építménye volt, amit a 19. század végén szlovák nemzetiségű erdei munkások honosítottak meg a Bükkben. A favágók 10-20 személyes kunyhója a mészégetó'knél általában négy személyesre szűkült le. (BAKÖ F. 1968. 73.) 91