Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)
Petercsák Tivadar: Az erdő haszna
kával szedtük ki a nyaka részét. Aztán kezdődött a fúrás, vésés. Vonószék nem volt, most van gyalupad, abba fogom be. Díszítés csak a járomfej elejére, a nyakrészre került, a cifrázóval ütöttem bele. Ha ráértem, a béldeszkára is csináltam récéket a kétnyelű késsel. A járomfej közepére előre írtam a nevét, akinek csináltam, meg az évszámot rövidítve (pl. 79). Ha nem kérték a nevet, a magamét írtam bele. A 60-as évekig 100 ft volt egy járom, aztán felment 150-ig." (Horvát Lajos, 60 éves). A répáshutaiak nem adtak pénzt a tűzifáért. A kitermelés után megmaradt gallyfát szedték össze, s ezt hordták haza. A fuvarosok hazafelé menet mindig feldobtak néhány darabot a szekérre. A tűzifa helye az udvar hátsó részén volt, a gallyfa rakásban állt. Régen nem volt szokásban előre felvágni a tüzelőt. Most már sok helyen van fáskamra, s itt tárolják az erdészettől kölcsönzött stílfürésszel előre felvágott fát. A favágó tuskón hasogatják össze baltával mind az asszonyok, mind a férfiak. A házba kosárral hordják be, ott pedig a masina alatti faládában van a helye. Agyújtósnak való vékonyabb száraz gallyakat az asszonyok szedik össze az erdőn és háton hozzák haza. A 25-30 cm-es darabokra tördelt gyújtóst a leterített hamvasba, (traöka) rakják, a két szalagját összekötik, a másik kettővel a vállukra veszik, és elöl a mellükön összekötik. A fogat nélküli szegény asszonyok a hosszabb száraz gallyat kötéllel (Mura) hordták haza háton. A század elején 70-80 fuvaros (furman) volt a faluban. Az uradalmi bérfuvarozás mellett rendszeres pénzkereseti forrásuk volt az erdészettől vásárolt ölfa és szálfák eladása a környező városokban, illetve a fában szegény alföldi falvakban. Amikor az idő engedte - főleg az őszi hónapokban — bárcát váltottak (megvették a fát) és lóval, ökörrel egyaránt szállítottak. A legtöbben Miskolcra, Egerbe és Mezőkövesdre hordták. Miskolcon csak pénzért adták a fát a Búza téri fapiacon vagy házakhoz vittek egy-egy kocsival. Mezőkövesden és az alföldi falvakban teményért is cserélték a fát. Egy kocsi fáért (2 m 3 ) 1,5—2 mázsa búzát és 5-6 mázsa kukoricát adtak. A fekü /ű'nak nevezett hosszú fát 5 pengőért vásárolták kocsinként és szintén terményért cserélték, ahogy meg tudtak alkudni. 8 A különböző helyeken más-más tűzifát vásároltak. Miskolcon jobban vették a bükkfát, mert az gyorsabban ég, hamarabb meg lehet főzni mellette. Kövesden és Egerben a tölgyet és a cserfát kedvelték, ami lassabban ég, tovább tart. Jelenleg az erdészet alkalmazásában állók évente 7 köbméter ölfát kapnak a házhoz szállítva. Répáshután sok ház előtt most is kint áll az ölfa a ház előtt az útszélen, mert egy részét rendszeresen eladják a bükki falvak mészégetőinek, akik helybe jönnek a fáért. Szénégetés: Répáshuta határában ma is tanulmányozható hagyományos erdei iparág a szénégetés. A Bükk hegység lakóinak már a 18. század végétől, a vasgyártás beindulásától rendszeres kereseti forrása volt A diósgyőri kincstári uradalom 1815—1818. évi üzemtervei a faszén előállítását a fő feladatok közé sorolták. Mivel egyes erdőrészekről nagyon nehezen vagy egyáltalán nem szállítható ki az ölfa, ezért szénné égették, aminek a kiszállítása már nem okozott olyan nagy gondot. 9 A répáshutaiak az egyik legnehezebben el8. A Zempléni-hegység falvaiból is rendszeresen fuvaroztak tűzifát a Hegyalja és a Bodrogköz falvaiba és terményért, takarmányrépáért cserélték. (PETERCSÄK T. 1982.) 9. SZILAS G.-KOLOZSVÁRY SZ.-NÉ 1975. 149. A 20. század elején a diósgyőri, újhutai (ide tartozott Répáshuta), parasznyai és mocsolyási erdőgondnokság évente átlag 22-27 ezer mázsa faszenet szállított a diósgyőri vasgyárnak. (SZILAS G.-KOLOZSVÁRY SZ.-NÉ 1975. 159.) 6 Répáshuta 81
