Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)

Mádai Gyula: Hagyományos erdőgazdálkodás

répáshutai fiú, munkavégzés közben kellett ellesnie a szakmai fogásokat, mert ezeket nem szívesen osztották meg vele a nem rokon falubeli felnőttek. Azért sem, mert akkor lassítani kell a munkatempót és ez keresetkiesés az akkordban (teljesítménybérben) dolgozónak. Gyakran már a 11-12 éves fiúk is egész télen kint voltak az erdőben és volt köztük olyan, aki valóban teljesítménybérben dolgozott. Keresetét nem az ő nevén számolták el, mert „hivatalosan" ő még nem dolgozhatott így. Iskolából gyakran elengedték a 10 éveseket is, hogy segítsenek az erdei munkában. A 15-16 éves fiú már önálló slogár lett, vagyis cimbora, azaz egyik tagja a munkacsapatnak, a döntőpámak. A fakitermelést ilyen sorrendben tanulták meg az 1950-es években is: először a fejszefogásokat, mert ez elég veszélyes. Ezt követte a fűrészelés begyakorlása, fokozatosan erősebb tempóban. Majd a kézifűrész élesítését ismerte meg. Legelőször mégis azt tanulja meg, hogy melyik oldalról tud ügyesebben alávágni a fán. Tehát jobbos vagy balos lesz. össze kellett szoknia cimborájával, mert munkatársa csak az ellenkező oldalról vághatja vele összehangoltan a kidöntendő fa törzsén az irányító rést. A répáshutai ölfavágók (slogárok) viselete 60—70 éve még a gatya, ing kapca, bocskor, parhéthól kabát, bekecs vagy szűr, kalap, télen kucsma volt. Télen már akkor is meleg nadrágot vettek fel, melegebb időben jártak csak vászongatyában. Ünnepnap „gyócsgatyában jártak, vékonyban, összerakva szépen, mint a harmonika és szép glottkabát vastag anyagból készült, üzletben vásárolták. A szűrt az apátfalvi (bélapátfalvai) vásáron vették, debreceniek árulták. Vastag, meleg volt, fekete posztóval beszegve az ujjánál is. A bocskort helyben készítették. A helyi cipész megcsinálta az alját, a felső részét, a szárát már mindenki magának; vagy elnyűtt csizma szárából vagy eredetileg hosszában elvágott zsákból. Felcsavarták a lábukra, bocskorszíjjal háromszorosan is átkötötték szorosan, ebben „úgy nézett ki az ember mint a medve", de nem fázott a lába, melegebb volt, mint a bakancs. Tűzhöz nem volt szabad közel menni ilyenben, mert attól eltávozva megfagy a láb. Nyáron bakancsot hordtak. Az 1920-as évek elejétől egyre többen cserélték fel csizmával a bocskort. Ez a lábbeliviselet az 1940-es évektől lett általános. Fekete csíkos trikót viseltek az ing alatt, az ingre ujjatlan bekecset vagy kabátot vettek. Hidegben báránykucsmát tettek a fejükre (ezt jól be lehet húzni), volt aki maga készítette; melegben kalapot, szalonka- vagy darutollat tűztek mellé. Az utóbbi 30-40 évben hátizsákban viszik magukkal a termelők a legszükségesebbeket a munkába menve. Korábban a slogárok tracskasztarisznyába rakták mindezt (kétlábú-tarisznya). Azonos a Mályinkán, Tardonán, Dédestapolcsányban ismert „négylábútarisznyával". Hátizsákhoz hasonlít, vászonból varrták, két vászonhevederrel vagy kötéllel hordták. „Fontunk és ebből a házivászonyból varrtuk. Jó nagy kellett, mert sokat kellett bepakolni nekik." A tetejét összehúzták, bekötötték. A két alsó sarkába egy-egy burgonyát kötöttek be. Rendszerint egy hétre szükséges holmit raktak be a tarisznyába akkor, amikor olyan távol dolgoztak, hogy legfeljebb a hét végére jöhettek haza, figyelembe véve azt is, hogy a feleségük is meglátogatta őket — hacsak nem dolgoztak több napi járóföldre. Legalább 1 kg szalonnát raktak be, vászonzacskóban összetört száraztésztát levesbe (laksa), lebbencsféle, kvaka (gunárnyak) is bekerült a laksa mellé. Ez tészta, tulajdonképpen a máshol bobályka néven ismert étel. Élesztővel kell összegyúrni, sok burgonya is van a tésztájában. Használatkor feldarabolják, hagyma, zsír vagy túró és vaj 70