Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)

Mádai Gyula: Hagyományos erdőgazdálkodás

bagyog. Keskenyedő nyélrészt faragtak ki a jobbára változatlannak hagyott fej folytatásában. Nem kedvelték a répáshutaiak, mert könnyen kiesett a kézből munka közben, valamint mivel jóval könnyebb volt a kétrészes fabunkótól, többször kellett odaütni vele. A kijany vagy bunkó hiába súlyosabb, mégsem rántotta meg a kezüket, „zsibbadást" sem éreztek közben. Előre kiszemelték azt a fát, amelyikből a kifanyt akarták készíteni. „Olyan bükkfa gyökérrész kell ehhez, mintha cipó lenne, tészta lenne összegyúrva." Még ma sem szorult ki egészen a bükki fakitermelésből. Csak akkor szabad levágni az élőfáról, amikor nincs nedvkeringés. „Amikor elkészült arra a fa, hogy télben pihenjen." Miután megszerezte az ölfavágó a nyersanyagot, körülfaragta baltával, hazavihette, otthon kifúrta, egy évig szárította, csak akkor tette bele a főleg somfából faragott nyelet. Gyakran 2-3 évig is szárították. Rendszerint akkor használják, amikor megszorul a balta vagy a fejsze és ezzel ütik a fokát. Éjszakára bevitték magukkal a kunyhóba, ha úton voltak, tarisznyába rakták a bunkófejet, a nyelet botnak használták: erre támaszkodtak. Nagyon ragaszkodtak a jól sikerült munkaeszközükhöz: „Egy jó bunkó többet ér, mint egy cimbora." Vagy: „Ha egy jó kijanyt tudtam kézhez kapni, hát nem adtam volna, inkább megcsókoltam volna a kijanyt, mint az asszonyt, ha jól üzemelt. Ha jó anyagból volt, ha jól be volt állítva rendesen, ez hozta meg az ember kedvét a munkára." Mindkét bunkótípus ismert a Bükk magyar helységeiben bakó vagy bunkó néven. Amikor nagyfürésszel darabolták fel a kidöntött fa törzsét és vastag ágait, akkor használták az erdei bakot. Kint készült az erdőben, a fakitermelés helyén. Elvágott ágasfákat ékeltek be ehhez, baltával becsapolták. Előfordult, hogy hazavitték, miután befejeződött a fakitermelés, az otthoni tűzifa-fűrészelés segédeszköze lett. Ettől egyszerűbb módon is lehet rögzíteni az erdőben daraboláskor a gallyfát. Ágos, kvak kell ehhez, amit még ma is készítenek. Ágas fa elvágva, kissé megtisztítva, melynek alsó végét kb. 40 cm-re beverik a földbe, így mintegy 1 m magas. A fűrészelendő fát tartó rövid ágak egyike hosszabb valamivel mint a másik. Azért kedvelik, mert ha ennek a közbeiktatásával fűrészelnek, akkor nem kell közben a földig hajolni. Vaséket, faéket is ismernek Répáshután, mint mindenütt a Bükkben. A faék keményfából készült. A helyi nyelvjárásban: klin, ék, teljes néven a vasék: zelezni klin, a faék. dreveni klin. Elsősorban otthon dolgozott a répáshutai férfi a kávásfűrésszel (mala pilka). Ellentétben egyéb, nem telepes bükki település ölfavágóival, a répáshutaiak fadöntéskor nem alkalmaztak kötelet. A fakitermelés előtt kijelölték a vágás területét. Fűrészt, fejszét, fabunkót, éket vittek magukkal a közbirtokossági erdőbe. Maguk döntötték ki a nyílhúzással szétosztott és megszámozott fákat az 1940-es évekig. Az egymással szomszédos sávokban, nyilasokban párban dolgoztak, segítettek egymásnak. Rendszerint közelítés nélkül szekérre vagy ökrös, illetve lovas szánra rakták a sebtében összerakott, kidöntött és nagyjából feldarabolt fát. Egyébként ez a fajta fakitermelő munka azonosan folyt az iparszerűen, de kézi munkaeszközökkel végzettel. A mai 70 év körüliek még hallották nagyapjuktól, hogy az ő fiatal korukban fejszével döntötték ki még a két méter vastag fákat is. A fűrész közbeiktatásával végzett fadöntéstől eltérően mélyebb irányítórést vágtak be fejszével a 63