Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)
Gyivicsán Anna: Etnikai fejlődésváltozatok Répáshután
A magyarországi szlovákok többségét evangélikusok alkották, akik a közép-szlovák területekről a 17. sz. végén és a 18. sz. elején kerültek mai lakóhelyeikre, Dél-Alföldre, Nógrád megyébe, Észak-Pest megyébe. Kisebbségben voltak a katolikusok. Az újabb és újabb bevándorlások alapvetően befolyásolták a település etnikai és nyelvi formálódását, s egy etnikailag viszonylag egységes közösség kialakulása - szemben például a délalföldi szlovák településekkel -jóval tovább tartott. Ilyen etnikailag igencsak tarka közösségből keletkezett az 1790-ben alapított Répáshuta is. Ezt igazolta Sipos István kitűnő, s a magyarországi szlovák nyelvszigetek nyelvészeti kutatásában egyik úttörőmunkája, amelyben történeti nyelvanyag, illetve a ma is élő répáshutai nyelvjárás vizsgálatával kimutatta a morva, a cseh, a nyugat-, kelet- és középszlovák összetevő elemeket. 5 Répáshuta ma is etnikailag viszonylag egyik legzártabb, nyelvileg még standard szlovák településtípust képvisel, pedig az etnikai megmaradás és fejlődés feltételei igen hátrányosak és kedvezőtlenek voltak, ha helyzetét ebből a szemszögből más hazai szlovák nyelvszigetek sorsával, történetük alakulásával vetjük össze. A magyarországi szlovákok többségét evangélikusok alkották, akik a közép-szlovák területekről a 17. sz. végén és a 18. sz. elején kerültek mai lakóhelyeikre, Dél-Alföldre, Nógrád megyébe, Észak-Pest megyébe. Kisebbségben voltak a katolikusok, akik főként Nyugat-Szlovákiából származtak, s a Dunántúlon, a Pilis hegységben és Pest környékén telepedtek meg. E katolikus kisebbséghez tartozik a huták lakossága is. A felekezeti hovatartozás már a letelepedés idején alapvetően beleszólt a nemzetiségi-etnikai lét alakulásába. Az evangélikus szlovákok ugyanis szinte letelepedésükkel egyidőben megépítették a templomukat és az iskolájukat, maguk választotta papot és tanítót hoztak magukkal vagy hívtak meg. így e két egymással összefüggő intézmény az anyanyelvi egyházi és világi kultúra közvetítője, ápolója és éltetője lett. Ezenkívül szerepe volt abban is, hogy a dél-alföldi és az egyes nógrádi nyelvszigetek elzártságukból kilépve egy ideig egymással is, s anyanemzetük kulturális életével kapcsolatot tartottak. Ezek a nemzetiségi jellegű intézményi keretek lehetővé tették azt is, hogy az evangélikus nyelvszigeteken meghonosodott a szlovák nyelvű írásbeliség, s a szlovák írást mind a helyi közigazgatásban, mind pedig a gazdasági életben (pl. a céheken belül) egyaránt használták. A dél-alföldi szlovákoknál gazdag népi írásbeliség létéről valló iratok maradtak fenn: gazdakönyvek, végrendeletek, családi szokásokhoz kötődő ünnepi szövegek stb. 6 A 19-ik század második felében pedig nagyobb települések önálló könyv- és sajtókiadványokkal is rendelkeztek, anyanyelvű olvasókörök és színjátszó csoportok tevékenykedtek. 7 5. SIPOS 1.1955; 1958. 6. Az evangélikus szlovákság népi írásos emlékeiről KIRÁLY P. 1962, elsősorban a Die Sprache der lokalen Denkmäler c. rész (355-356). A szerző által felhasznált források között szlovákul írt cselédkönyvek, un. lakosítási könyv, helyi parasztszerző által írt színdarab, iskolai füzetek, vőfélykönyvek stb. szerepelnek. 7. DEDINSZKY Gy. 1962; 1973; GULYÁS Zs. 1980. A nagybánhegyesi (1880-as években még Tótbánhegyes) olvasókör 1886. április 3-án elfogadott alapszabályának 1. pontja a kétnyelvű művelődési igényt tükrözi: „Az alakulandó olvasókör czélja: társalkodás élvezet, úgy a nem tiltott hírlapok és könyvek magyar és tót nyelveni olvasása." 410
