Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)

Sipos István: A bükki szlovák falvak nyelvi sajátosságai

Új-Hutta, Répás és Hámor is. A bejegyzés szerint Üjhután, Répáson üveghuta van, Hámorban ellenben gabonamalom. Ezeket az adatokat megerősíti az egyházi adminisztráció is. Az 1769-es Canonica Visitatio már szintén említi Óhuta mellett Ujhutát is. Mindkettőt filiálénak nevezi, s a lakosok nyelve „lingua slavonica". Közli a lakosok számát, s Ujhuta lakóinak kisebb száma azt is elárulja, hogy ez még fiatal település, amely azonban két évtized múlva már eléri Óhuta lélekszámát és a Huták között vezető településsé fejlődik. Erről árulkodnak Ujhuta plébániájának anyakönyvei, amelyeket 1788. március 7-én kezdtek el vezetni, ill. az ezeket megelőző rész, a História Domus. Eszerint Simonides János hutamester, „D.(iósgyőr) Hutta" bérlője, s felesége Schalyi Katalin 1777-ben kápolnát építtettek, beszentelt temetővel, de még Diósgyőr az anyaegyház. Az 1780-as években válik önállóvá (localis capellania), s alája tartozó finálé lesz Óhuta és Répáshuta. A pap járadékát a diósgyőri kamara biztosítja. A História Domus 1790-ben említi először a 12 kilométerre levő Répáshutát, kis településként. Simonides bérlő 1787-ben helyiséget rendez be egy kántor és tanító részére. 1797-ben a három Huta és a megye megállapodást kötnek egy tanító eltartására. A helybéli aláírók üveghuta lakóinak nevezik magukat. A kápolna közben kicsinek bizonyult, s 1799—1800-ban a diósgyőri kamara új templomot építtet. E felszaporodott adatok kerültek be 1808-ban Lipszky Repertóriumába: ,,Huta(Ó)hAlte Glashütte g. Stará-Hut; Huta(Répás) h. offic. vitrar.; Huta (Új) h. Neue Glashütte g. Nowá-Huf; Valamint Hámor (Felső vei Massa), Hámor (Alsó vei Vas). Ezek az adatok ismétlődnek azután a későbbi kiadványokban több-kevesebb pontossággal, ill. hiánnyal. Az üveghutáknak ugyanis nem volt mindig állandó helyük, s a nyersanyag fogytával továbbtelepültek vagy megszűntek. Ezt példázza Répáshuta esete, amely a legtovább üzemelt, csaknem a 19. század végéig, ill. nem maga Répáshuta, hanem a környékén települt huták. Az egyházi anyakönyvekben szerepelnek Csurgóhuta, Kőhuta és Gyertyán-völgy. A néphagyomány szerint más huta is volt még, pl. a mai Hármaskút mellett az ún. Hutabércen. E megszűnt huták lakói később betelepültek Répáshutára ésDédesre. Ezért Répáshuta inkább Dédessel tart rokonsági kapcsolatot és nem Ujhutával. Foglalkozás. - A nyelvjárás-kialakulás megértéséhez nem kevésbé fontos a foglalkozás, a foglalkozáscsere, s az ezt előidéző társadalmi, gazdasági viszonyok ismerete. Bár a településnevek maguk is árulkodnak az eredeti foglalkozásról, a későbbiekben azonban mégsem volt ez olyan egyszerű dolog. Már a legrégibb állami bejegyzés (1746) óhután az üveghuta mellett kőtörő malmot is említ. A 18. század végén a tanító tartási jegyzőkönyvekben a Huták képviselői még üveghutásokként szerepelnek. De az 1828-as (Archívum regni) összeírás már foglalkozásváltozásról tudósít: Ó- és Ujhuta lakói földnélküli jobbágyok (zsellérek), akik korábban üvegégetéssel foglalkoztak. Répáshuta lakói üvegégetők, telek és föld nélkül — mezőgazdasági és szőlészeti munkákra távolabbi vidékekre járnak. Ha a nyersanyag elfogyott, s az üveghuta leállt, egy részük elvándorolt, az ott maradók pedig favágással és fuvarozással foglalkoztak. Az egyházi, s állami összeírások szerint 1807 -1828 között valamilyen gazdasági megrendülés (esetleg a vasgyár létrejötte) következtében a három Huta lakossága az 34