Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)

Niedermüller Péter: Kalendáris szokások

bába, és egy vázában az asztalra állították. Az ágat mindennap friss vízzel öntözték, s ha az karácsonyra kivirult, a leány a következő évben bizonyosan férjhez ment. Egy kisebb közlésben már volt alkalmam foglalkozni a Katalin-ág szokásával, a cselekmény elterjedési területéből következő tanulságokkal. A tüzetesebb elemzésből kiderült, hogy a szokás a mai Magyarországnak elsősorban az északi vidékein található meg, noha a magyar nyelvterület más tájairól, így főleg Erdélyből is vannak adataink. Európában szintén általánosan ismert és elterjedt a „virágzó ág" hiedelem- és szokásköre. Amíg azonban NyugatEurópában (német és francia vidékeken) a megadott időpontig (karácsonyig) kivirágzó ág a család tagjainak egészségét, a következő év szerencséjét jósolja, addig a magyar adatok döntő többségükben a szerelmi jóslással állnak kapcsolatban. Ebben az összefüggésben igen érdekes képet mutatnak a hasonló cseh, morva és szlovák cselekmények, amelyek mintegy átmeneti övezetet képeznek az előbb említett területek között. A cseh és morva falvakban a kivirágzó ág elsősorban az egészségre és a szerencsére utal, míg a szlovák népesség körében túlsúlyba kerülnek azok az adatok, amelyek a szerelmi jóslás eszközének tekintik az ágakat. Az eddig mondottak ismeretében különösen feltűnő, hogy a kivirágzó ággal történő szerelmi jóslás leginkább az észak-magyarországi vidékekre jellemző. Külön meg kell említeni azt a figyelemre méltó tényt, hogy az alföldi szlovákok nem ismerik ezt a szokást.

3 Úgy látszik, hogy a szokás legintenzívebb formájában egy igen pontosan körülhatárolható területhez (Nógrád, Heves, Borsod-Abaúj-Zemplén megyék) kötődik. Valószínűnek tűnik — s ezt a feltételezést a répáshutai adat csak megerősíti —, hogy a szokásnak ez az elterjedési területe szoros kapcsolatban áll az itteni szlovák lakossággal.

4 A szerelmi jóslásnak Répáshután is az egyik legkedveltebb alkalmát jelentette András napja (Ondrej). Általánosan ismert szokás szerint e nap estéjén a lányok gombócot vagy derelyét főztek. A tésztába egy kis cédulát tettek, amelyre annak a legénynek a nevét írták, akit férjüknek kívántak. (Néhány adatközlő szerint olyan nevet írtak a papírra, amilyen nevű férjet kívántak.) Amelyik gombócot vagy derelyét legelőbb dobta fel a forró víz, azt kikapták, s akinek a céduláját találták benne, az a következő évben férjhez fog menni. Egy másik szokás szerint e nap reggelén a lányok igen korán, még pirkadatkor felkeltek és kimentek az utcára. Amilyen nevű férfival először találkoztak, olyan nevű lesz a jövendőbelijük. Ugyanennek a cselekménynek egy másik változata, amikor az esti miséről hazafelé tartó lány az első olyan kisfiúnak, akit nem ismert, megkérdezte a nevét, s így a férjének is ugyanaz lesz a neve. Este, már sötétedés után a lányok megrugdalták a disznóólat, s ahányat röffentek a disznók, annyi év múlva mennek majd férjhez. Más adatközlők szerint, ha a disznó megröffent, akkor a leány a következő évben férjhez megy, ellenkező esetben azonban még várnia kell. Ma már csak az idősebb asszonyok emlékeznek arra, hogy régebben az eladósorban levő lányok böjtöltek, hogy megtudják, ki lesz a férjük. Ha a lányok egész nap nem ettek semmit, akkor ezen az éjszakán megálmodták, ki lesz a férjük. Egyes adatközlők szerint nem elég a böjtölés, 3. Vö. MANGA J. 1974. 36.; KRUPA A. é. n. 40.; Nem említi a szokást ZATKO R. 1973. 74-75. 4. NIEDERMÜLLER P. 1976. a kérdés további irodalmával. 314