Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)
Krupa András: Születési és házassági szokások
mai formában való megjelenítése. Ukrajnában piros inget vagy kötényt erősítettek egy rúdra, s azzal mentek végig a falun énekelve, táncolva, ha érintetlen volt a nászig a menyasszony. 16 (A szokáselemet minden bizonnyal a kelet-szlovákiai, ill. a kárpátukrán betelepülők hozták magukkal.) A hagyományos lakodalom a századfordulón a környező magyarság lakodalmi szokásainak, különösen magyar nyelvű lakodalmi költészetének átvételével módosult. Nem azonnal következhetett be, ezt igazolja a kontyolás szlovák nyelvű énekének még gyűjthető maradványa. A nyelvi váltásnak közvetlen okát és módját a további kutatás tudja majd pontosítani. Elindítása feltételezhetően „művi" úton történt. Az adatközlők nem tudtak felvilágosítást nyújtani, mikor következett be. A legidősebbek szerint már gyermekkorukban is ilyen formában, magyarul hangzottak el a rigmusok. Ami bizonyos, hogy a búcsúztatók, a rigmusok szövegének zömét a korabeli vőfélykönyvekből vették. De beiktatásukat a katolikus egyház képviselői, a tanítók, az igazgatás helyi hivatalnokai szorgalmazhatták. (A faluközösség is visszahatott az itt letelepedett hivatalnokokra: a magyar származású bába például több olyan hiedelemre hivatkozott, amelyet a szlovákok hisznek, s már ő is elfogadott.) ^ Milyen lehetett korábban a szlovák nyelvű lakodalmi költészetük, nem tudjuk. De feltűnő, hogy az idézett szövegmaradványon kívül szinte semmi nyomát sem leltük. Esetleg az ismert gazdasági tényezők ezt a lakodalmi réteget is „elsorvasztották" volna? Ez kevésbé hihető, mert a lakodalom mindenütt, még a legszegényebbeknél is kötelező presztízsszokás volt mindig. A lakodalmi éneklés, mulatozás dalai közé napjainkban visszakerült szlovák népdalok az újabb kori közművelődési tevékenység hatásosságának a bizonyítékai (szlovák népdalok gyűjtése a faluban, 17 az asszonykórus léte, televízióbeli szereplése). A helyi szlovák népdalkincs újra megbecsültté vált, s belekerült a mai lakodalmi énekek repertoárjába. Újraéledt a hagyomány e területe, természetes funkciót kapott, mely egyúttal a közösség belső teremtő kohéziója révén vált azzá. A közművelődés hivatalos kezdeményezése volt a közvetítő tényező, az elhalásra ítélt népdalkincs általa helyeződött vissza a természetes közegébe. De ehhez persze az is kellett, hogy még legyen olyan élő tradíció, legyenek olyan élő szokások, amelyekbe újra be tud épülni (ezek pedig léteztek: a lakodalmi vigalom többé-kevésbé hagyományos voltának megőrződése folytán). A szlovák dalok „visszakerülése" a működő szokásrendbe egyúttal nemzetiségi politikánk tudatos művelésének közvetlen következménye is. A társadalom mobilitása — mint az idézett adatokból is sugárzik — nem kerülte el Répáshutát sem, sőt, ennek egyik áldásos következménye a répáshutaiak gyarapodása, anyagi jólétének emelkedése, mely a népi szokásvilág mai funkcionálásának egyik tápanyaga. És fontos jelenlevő integráló erő is, mely hat és dolgozik. A kettő fejlődő, elválaszthatatlan kölcsönhatásban van. Roppant izgalmas feladat lesz néhány év múlva annak a vizsgálata, hogy itt, Répáshután, ahol a hagyományos szokások a 70-es évek végén még élénken éltek, miként módosulnak, hogyan változnak. S milyen lesz majd az akkori jelen szokásrendje. 16. KOMOROVSKV, J. 1976. 257-258. 17. Vyletel vták, 1955. DEME D. 1964. 303
