Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)

Krupa András: Születési és házassági szokások

lált papírdarabkákra írták a legények nevét. Amelyik gombóc elsőként bukkant fel a forrásban levő víz felszínén, a cédulára írt nevű legényt várták férjnek. Az ólomöntéssel a jövendőbeli foglalkozását tudakolták. Luca napon kerítést is ráztak a lányok, majd végigszaladtak a falun. Amilyen nevű férfival találkoztak elsőként, olyan nevű férjet kaptak. Lucától karácsonyestig (od Luciji do Viliji) almát ettek, minden nap egy darabot haraptak le belőle. A karácsonyböjt reggelén kimentek a kapuba, ez esetben is a jövendőbeli nevét tudták meg az arra menő férfi vagy legény neve alapján. Hogy merre lakik majd a férjük, gyufagyújtással jósolták meg. Az elégett gyufaszál fejét megfogták, s amelyik irányban leesett a hamuja, arra sejtették az igazi szeretőt (frajeri Rossz előjelnek tekintették, ha kiégett a lány köténye: ahány helyen lyukadt ki, annyiszor csalta meg a szeretője. Nem megy férjhez a lány, ha eltöri a tükrét, vallották. Az udvarlás. A komoly udvarló nemcsak a lánynak, hanem a szüleinek is bejelentette szándékát. A szülők - ha elfogadták — egy másik udvarlót nem engedtek a lányukhoz. Emiatt a legények nem egyszer összeverekedtek, s meg is szurkálták egymást. Legtöbbször szóban kért a legény beleegyezést, előfordult, hogy levelet is írt a szülőknek. Egyik adatközlőnk udvarlója katonaként fordult levélben a szüleihez, ők viszont tőle kérdezték meg, hogy tetszik-e neki a fiú. A lány igenlő válasza nyomán megírták a legénynek, hogy nekik nincs kifogásuk ellene, de a döntést a lányuk hozza. Egyúttal a lány is írt neki beleegyező levelet. így kezdődött udvarlásuk. A szobában az udvarló (frajeri együtt volt a családdal és a lánnyal. Mikor elérkezett az ideje, hogy hazamenjen, a lány kikísérte a kapuig, s ott még hosszan elbeszélgettek. Ha az anyja nem győzte kivárni, kikiabált: Hibaj mi núka, čo se znaťe telo rozhovárať? (Gyere már be, mit tudtok annyit beszélgetni?) Ekkor már csókolóztak is: Na ta pravda, le sme se boíkavalil (No, persze, hogy csókolóztunk!) Szokás volt, hogy ha az udvarló hétköznap este jött el, hagymát adtak neki, hogy tudja meg, csak szerdán, szombaton és vasárnap szabad neki jönni.'' Ha több lány élt a családban, elfogadott szabály volt, hogy először az idősebbnek kell férjhez mennie. Ha a kisebbik akart első lenni, azt mondták rá, hogy előbb vágja a másodkaszálást. Ne seno kosi, ale otavu žňe. (Nem szénát kaszál, hanem sarjút.) Sőt, ha az idősebb lány még nem kívánt férjhez menni, rákényszerítették, hogy a többi is elkeljen: Ja som se ňekcela vidať, ale keď tato me dali! Bo te sme buli šťirmi a hudobne. Ja som bula najstaršia, ja som se musela vidať. (Én nem akartam férjhez menni, de hát apám odaadott! Mert négyen voltunk lányok és szegények. Én voltam a legidősebb, férjhez kellett mennem.) Több fiú esetén is igyekeztek megtartani a sorrendet, vagy pedig egyszerre nősültek: Ja som eSťi mlada bula. On to čekal, že hat ja virosňem a ďalej ŕíekcel aňi čekať... Aj brata mal, už takého időseb, a ten se kcel ženiť. Narazi se kceli ženiť ta. (Én még fiatal voltam, ő várt rám, hogy megnövök, de tovább nem akart várni. Idősebb fivére is volt, és az is nősülni akart. Egyszerre akartak nősülni.) A felszabadulás után ez a szokásrend is fellazult. Adatközlőink szerint napjainkban nem törődnek azzal, hogy melyik lány megy előbb férjhez. 11. Az alföldi szlovákoknál péntek este kapott vöröshagymát. KRU PA, A. 1971. 180. 284