Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)
Krupa András: Születési és házassági szokások
dajeki znak za tim. (Ne nézzen rá, mert a csecsemő olyan lesz, mint amire ránézett, olyan nem jó, nem szép: vagy kutya vagy valami ilyen. Ha ilyenre ránéz, no, amíg nincs meg a félideje, valamilyen jel kell, hogy maradjon a nyomában.) Nem csodálhatott meg gyümölcsöt sem, mert az is jelként látható majd a gyermekén: Neslobodno! Ale je aj pravda. Bo tu hlapec ma na ťelku - už je parobek - tu, ma jahodíčku. (Nem szabad! De igaz is. Mert egy fiúnak — már legény - itt, a testén van egy eprecskéje.) 2. Nem simogathatta meg sem a kutyát, sem a macskát, nem is rúghatott beléjük, mert azzal is „bajt hoz a házra" (dofíese gu hiži kaličo). S „a magzatot szőrzet növi be" (Že obrosnute decko bude maťze srsťou). 3. Tilos volt túl sokat ennie is, mert a „magzat nagyon megnő benne" (decko velmej virosňe v ňej), s nehéz szülése lesz. Tiltották a vöröshagyma, a káposzta, a bab evését is, mert a hiedelem szerint ettől a magzat felfúvódik (zduje, naduje). Nem ehetett páros cseresznyét, meggyet (dvojke čerešne, višne) sem, mert ikrei születnek. János (Iván) napja előtt (pred Jánem) epret sem ehetett, mert azt tartották, hogy nem jut azoknak, akik meghaltak. Más változat szerint annak a terhes nőnek volt tilos ennie epret, akinek már van halott gyermeke, mert megeszi előle, s az nem tud magának szedni. 4. Tilos méretkeznie, mert az is rossz előjel. To ňeňi dobre. (Ez nem jó.) 5. Tilos volt fogat húzatnia (vitrhnuť zubi nebolo slobôd), mert meghal a gyereke (to decko zemre). Az adatközlők említették, hogy egy gyermek nyúlszájjal (zajačí pisk) született, okát nem ismerték. A felső-garami szlovákok szerint a foghúzás az előidézője. 8 6. Nem nézhetett meg halottat sem. (Az adatközlők ugyancsak nem ismerik már az okát.) 7. Nem volt szabad a terhes asszonyt megütni, meglökni sem. Ez is jelt hagyott a magzaton. Répáshután szokás volt, hogy disznóöléskor a fiatalasszonyok egymást dobálták meg a töltelékkel, mikor a hurkát készítették. Tréfából a véres masszával egymás arcát is bekenték. A terhes asszonynak, amely testrészére esett a töltelék, ott maradt meg a nyoma a kicsinyén is, s az arca is ugyanolyan véres foltokat kapott, amiként az anyja arcát bekenték. 8. Ha olyan ember nézett rá, aki szemmel tudott verni, a terhesség időszakában „bármikor ártott" (hockedijej zaSkodílo) az anyának. 9. A terhes nő nem mehetett hajadonfővel (holou hlavou) az utcára. Bűnnek tartották: To je hrich. (Ez bűn.) Valójában nem is jártak, mert mindig főkötő volt rajtuk: sme začepčenu mali mi, tak sme nosili (főkötőnk volt, úgy viseltük). 10. Azt tartották, hogy ha csípős nyelvű az anya, a gyerekei rosszak lesznek: Ked'je štiplavá matka, tak se plane deti (Csípős nyelvű anyának rosszak a gyerekei.) Azt is hitték, hogy ha meghalt a terhes nő, benne a magzata egy ideig tovább él. Az ilyen asszony hazajáró lélekké válhat. Erről tanúskodik az alábbi hiedelemmonda-töredék is: Raz som čula, že jedna zemrela. Už tak zemrela, c Y o už decko žive bolo. A ona zemreta bola a decko len ruMo. Ale potom aj ono zemrelo. A tam bolo v ňej a tak zostalo. Pohovali a megvan. Tak bolo. No tak v noci se vratí hockera, len opáčiť, kera pride. (Egyszer hallottam, hogy az egyik asszony meghalt. Úgy halt meg, hogy a gyerek még élt. 8, HORVÁTHOVA, E. 1974. 245. 264
