Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)
Krupa András: Születési és házassági szokások
nehezet, súlyosat (pl. zsákot) emeltek, ugráltak. Málnagyökérből (malinovi koreň) teát főztek, ettől állítólag hamar elvetéltek (skurej zlehla, odkopla). Kevésbé megbízható volt a pünkösdi rózsa (pivová ruža) piros leveleiből vagy a Szlovákiából újabban ajánlott lósóskából (konskí šťav) készült boros főzet. Az idősebbek között is volt már, aki orvoshoz fordult és kaparásra járt (dala si viškrabať). Az adatközlők szerint azonban „az asszony semmit sem tehet, a férfinak kell ügyesnek lennie a védekezésben" (hlap má biťšikovni, zeni ňemaju ňič robiť). A két világháború között ugyanis igen sok asszony egyáltalán nem ismerte a védekezés módját: Tedi sme nepili ňič, neznali sme: mali sme vela ďetí. (Akkor nem ittunk semmit, nem ismertük: sok gyerekünk volt.) A terhes asszony. A szokásrend követelménye szerint a házasságkötés után gyorsan kell bekövetkeznie a gyerekáldásnak. A két világháború között férjhez ment adatközlőink alávetették magukat ennek az íratlan szabálynak, de legtöbbjük még ma is keserűen szól a magukra maradt, szinte gyerekasszonyok (férjük katona vagy hetekig dolgozik az erdőben) keserves helyzetéről: Na seďemnac roki už som mala decko. Za seďem tižňi som bola cista. A už na seďem tižďen som tak zostala. A on: isť za vojaka za dva roki! A tu me nalial. (Tizenhét éves koromban már gyermekem volt. Hét hétig voltam tiszta. És a hetedik hétben már úgy lettem. És ő: katonának ment két évre! És itt hagyott!) A terhes asszony neve: samodruha (másállapotos). Ta ma bruh. Vagy: Bruh ma. (Hasa van.) Sok magyar és szlovák vidékhez hasonlóan itt is szégyellték a terhüket az asszonyok: Ó, sme si dali pod Sure ruki a sme zakrivali, žebihebulo vidno! (ó, a kötény alá tettük a kezünket, és takargattuk, hogy ne látsszék!) A terhes asszonyok egyébként nem viseltek más, eltérő öltözéket, ugyanolyanban jártak, mint a többi asszony. Az adatközlők szerint ennek is fő oka a szegénység volt, hiszen legtöbbször ünneplőre sem tellett. A terhesség biztos jelének tartották a hányást. Főként az első gyerekes anyánál (pri prvoski) tapasztalták. A terhes asszonyra a közösség megkülönböztetett figyelmet fordított Répáshután is, kívánságát igyekeztek teljesíteni: Keď kce, dajú jej. (Ha megkívánja, adnak neki.) A hiedelem szerint ha nem teljesítik a kérését, rosszul lesz. Nem vetél el, de beteg lesz tőle. Az egyik adatközlő nagyon megkívánta a fokhagymát, ám el kellett rejteni előle, mert úgy hitték, hogy rossz gyereke születik tőle. Hiába dugták el, megtalálta, „egy szekérnyit" (za voz tehto cesnaku) is megevett volna. De véleménye szerint be is teljesedett a jóslás, mert nagyon rossz lett a gyereke, állandóan sírt. Egy másik adatközlő a szomszédjukban a bírónál meglátta, hogy vaddisznót bontottak. Hazament, s azt mondta az anyósának, hogy enne belőle. Eközben az orrához kapott. Az anyósa nem teljesítette a kérését, a mészárszékből hozatott húst. Ez nem ízlett neki. Állítja, hogy — mint a szlovákok körében elterjedt hiedelem s szerint - emiatt lett jegy a lánya arcán az orra mellett. A közvélemény reálisan alkudott meg a valósággal, tudomásul vette, ha a férj megverte a feleségét, nem avatkozhatott be, de figyelmeztette, hogy akkor is jegy marad a gyerek testén, ha a férj megveri terhes asszonyát. 5. HORVÁTHOVA, E. 1975. 986. KRUPA A. 1974. 85-86. 262
