Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)

Michal Markuš: Táplálkozás

Gondosan szedegették az erdei mogyoró termését is (oriešky) — szívesen vásárolták a miskolci piacon —, de ebből maguknak is hagytak valamit, mert a mogyoró a karácsonyi asztal rituális étele volt. A répáshutai asszonyok legszívesebben tavasszal járták az erdőt, mert a kisebb erdei tisztásokon a sóska (šhva, Rumex acetosa) friss leveleit gyűjtögették. De nemcsak sóskát, de különféle vadsalátákat (Valeriána, Oxalis, Endivia) is szedegették. A vadsaláták tavaszi gyűjtögetése országos viszonylatban is ismert volt, a szlovák népi konyhán a vadsaláták igen széles skáláját ismerték és gyűjtögették. A frissen szedett leveleket otthon forró vízzel leöntötték, tejjel behabarták, s elsősorban leves vagy mártás formájában, de sok helyen salátaként fogyasztották. Hasonló gondossággal szedegették a csalán (žihtava, Urtica dioica) gyenge, tavaszi leveleit is. Ezt is levesként vagy mártásként fogyasztották. Voltak, s vannak még ma is asszonyok, akik a csalánt ma is szedegetik, de persze már nem az emberi étkezés céljaira. A tavaszi kiscsirkéket vagy az ólban nevelt malacokat etetik vele. Állítólag a gyenge csalánlevéltől jobb étvágyuk keletkezik és az etetés által gyorsabban nőnek. A szénakaszálás idején az asszonyok az erdei tisztásokon növő köménymagot {poľná rasca, Carum carvi) szedték csokorba. Otthon a megszárított magvakat kicsépelték és mini fűszert használták. A határban más fűszernövényt is szedegettek, így pl. a zsályát (Salvia off.), kakukkfüvet (materina dúíka, Thymus šerp.) zsázsát (žerucha, Lepidium cartilagineum) stb. De nemcsak az asszonyok, a férfiak is gyűjtögették az erdő termékeit. Régebben csaknem minden házból eljártak a közeli bükkerdőkbe bükkmakkot (bitkoré žalude, Fagus silv.) szedni. Zsákkal indultak el, s amikor azt megszedték, a vállon vagy a háton hordták haza. Otthon a makkot a padláson szétteregették és tovább szárították. A hámori szlovák családok is járták az erdőket, ők a makkot a kemencében megsütötték és úgy fogyasztották. Répáshután inkább csak a disznót hizlalták makkal. A hagyomány szerint egy-egy mangalica kihizlalásához kb. 2 mázsa makkra volt szükség. Az így hizlalt mangalica a levágás után 60-80 kg zsírt „lökött". A bükkmakkon hízott mangalica szalonnáját nagyon dicsérték. Hajó makktermés van az erdőn, sokan még ma is kigyalogolnak bükkmakkot szedni. A szegényebb sorsú asszonyok (leginkább özvegyek) régebben szorgalmasan szedegették a határban magányosan álló fenyőfák alól az érett fenyőtobozokat (šišky). Az ilyen meghagyott, egyedülálló „hagyásfát" szlovákul magfának - semeňaknak nevezték. A megszedett fenyő tobozokat otthon tovább szárították, majd a magját óvatosan botokkal egy kiterített tiszta lepedőre kiverték. Az így kivert magvakat a kincstári erdőigazgatóság jó pénzért felvásárolta. Az idősebb favágók közt sokan voltak, akik az erdőjárás közben a fákon levő taplógombát (práchno, huba) figyelgették és szedegették. Ehhez persze jó éles, kézbeálló, hosszú nyelű, könnyű fejszére (valaška) volt szükség. Jó segítséget nyújtott egy erős feszítővas (páka) is. Az így összeszedett taplót odahaza jól kiszárították, majd kemény kalapáccsal vagy fejszével puhára verték. Mivel a II. világháború éveiben sokszor nemigen lehetett gyufát venni, az öreg favágók acél, kova (žabica) összekoccintásával, a tapló segítségével könnyen tudtak tüzet gerjeszteni. A répáshutai favágók és szénégetők igen híresek voltak gombaismeretükről is. Az idősebb nemzedék tagjai közt igen sokan voltak, akik kérdezésünkre több mint 20-féle 200