Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)

D. Fügedi Márta: Kenderfeldolgozás és vászonfelhasználás

lódott vászonféleségek pótlására. A megtermelt kenderfonálhoz ezért legalább fele, de gyakran ugyanannyi mennyiségű pamutot vettek, hogy gyarapítsák a vásznat. A kenderfeldolgozás során első munkafázis az érett kender földből való kiszedése, nyűvése (trhanje = tépés), itt ezt a munkát magyarul is inkább repesnek nevezték. Először a virágos, majd a magvas kendert szedték ki, ezek szlovák elnevezései — prfse konope, druhe konope — a magyarral szemben a sorrendiséget jelölik. Az áztató (moöidlo) a falun túl, a Singlár-réten (hivatalos neve Kövesváradi rét) volt. A kender általában 9 napig ázott, de mivel Répáshután hűvösebb, nedvesebb az éghajlat, gyakran tovább is. Áztatás után babicbn (boglyába) rakva szétteregették a réten, ami naposabb volt, mint a legtöbb porta. Kötélbe vagy traökábz. kötve a hátukon hordták haza az asszonyok, az udvaron még tovább szárították, de sokszor szárítót is építettek neki, ha hűvösebb volt az idő. Falécekből kis házszerű vázat építettek (drevo), ráteregették a kendert, és tüzeltek alatta, hogy gyorsítsák a száradást.

3 A kendert a cserépfalusi malomba, ritkábban Nagyvisnyóra vitték töretni, ahol a malomban volt bunkós törő (stupi). Ha viszont valakinek csak kevés kendere volt, nem vitte el malomba, hanem egy tőkén bunkóval megtörték otthon is.

4 A tilón (trepacka) való törés után gerebenen (tesaöka) kifésülték, s egyben minősítették a kendert. Répáshután csak kétféle minőséget különítettek el, a klaka (= csepü) nevű durvábbat és a konope (= kender) nevű finomabb szálat. A fonás eszköze sokáig csak a kézi guzsaly (pratlica) volt, a rokka a bükkalji falvakból, a famunkáiról híres Cserépfaluból és Bogácsról terjedt el itt,

5 éppen a kenderfeldolgozásban is megmutatkozó rendkívül sokoldalú, egymást kiegészítő, falvak közötti kapcsolatok révén. A fonás egész télen tartott, de nagyobb közös fonóházak itt nem alakultak ki, inkább csak a lányok jártak össze, az asszonyok otthon fonva várták a fuvarozásból gyakran éjszaka hazatérő férjeiket, hogy segítsenek nekik az állatok ellátásánál. A kész fonalat motollán (motovidlo) gombolyították fel. Amikor a motolla tele volt, azt nevezték 1 pradenonak. (= 12 pászma), egy évben kb< 15—20 pradeno fonaluk volt, melyből ugyanannyi rőf kendervászon, illetve duplája mennyiségű félpamutos lett. Szövéssel Répáshután emberemlékezet óta nem foglalkoztak, szövőszékre a faluban nem emlékeznek, az ezzel kapcsolatos munkákat nem ismerik. A szükségleteknek megfelelő mennyiségű vásznat évről évre bérmunkában szövették meg a cserépfalusi, illetve néhányan a nagyvisnyói asszonyokkal. Farsang után rendszerint maguk a cserépfalusi asszonyok jöttek el a fonálért, s az évek során így rendszeres, ismétlődő kapcsolat alakult ki egy-egy asszony, illetve család között. A szövésért mindig pénzben fizettek, csak ritkán fordult elő, hogy fában alkudtak meg, a cserépfalusiak ugyanis általában Répáshután vásároltak fát eszközkészítéshez, mely 3. Hűvösebb éghajlatú vidéken a kender mesterséges szárításának többfajta eljárása ismeretes. A favázas, kemenceszerű szárítóépítmények, a milék a Bükk hegység településein valamikor általánosan elterjedtek voltak. "Legtovább a nagy jelentőségű kenderfeldolgozással bíró Tardonán maradtak használatban ezek az archaikus építmények. Vö.: DOBROSSY I., 1972. 148-153. 4. Hasonlóan egyszerű, archaikus rostpuhítási eljárásokhoz vö.: FLÓRIÁN M., 1966. 163. 5. A bükkalji falvak, közelebbró'l Cserépfalu fafeldolgozásához vö.: LAJOS Á., 1963. 103-135. 190