Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)

Viga Gyula: Árucsere (Adatok egy termelési táj körülhatárolásához)

megsokszorozását jelentette. Mindez erőteljes munkamegosztást eredményezett a családon belül is. A fuvarosok nemcsak gazdaságilag élveztek megkülönböztetett helyzetet: a legtöbbet látott és tapasztalt emberek voltak, akik a világ eseményeire, s így a gazdasági lehetőségek változásaira leginkább reagáltak. A répáshutaiak maguk nem tenyésztettek lovakat, állataikat - főleg 4—5 éves herélt fuvaroslovakat (vimiškovani) — mindig vásárokon szerezték be. A lovak mellett az ökröknek kisebb szerep jutott a távolsági fuvarban. Emellett csak kísérletek történtek öszvér tartására, ill. a vele való fuvarozásra (Cserépfaluból és alföldi tanyákról került ide az öszvér), néhány szegény ember számára pedig a szamár fogatolása vagy málházása jelentett némi mozgékonyságot az árucserében. Ez utóbbiak azonban szegény emberek, számukra — szemben a fuvarosokkal — csupán kiegészítő tevékenység, elsősorban élelemszerzési lehetőség az árucserébe való bekapcsolódás. A legszegényebbek, főleg a szegény asszonyok háton vitték eladni összegyűjtögetett erdei termékeiket a közeli piacokra, ők egészen vékony szálon kapcsolódtak be a falu árucseréjébe. A tehetősebb réteg tehát többféle anyagot, nagyobb mennyiségben, nagy távolságra és rendszeresen kapcsolt be az árucserébe, a szegényebbek csak kis körben, kisebb mennyiségű, a falu egész gazdasága szempontjából csak mellékes hasznot jelentő termékekkel alkalomszerűen kereskedtek. Az utóbbiak lényegesen tovább őrizték a közvetlen csere archaikus formáit, mint a fuvarosok. A répáshutaiak az árucsere számos módját gyakorolták, változatos formákban cserélték ki termékeiket a környező és távoli területek lakosságával. Jellemző azonban, hogy az árucsere szervezett formái csak kis jelentőséggel bírtak, s elsősorban a spontán, nem szervezett formák domináltak. Ennek oka többféle: egyrészt speciális termékeik révén lényegesen nagyobb területet láttak el áruval, mint egy-egy piackörzet, s ez a tevékenység — állandó migráció révén — folyamatos értékesítési lehetőséget jelentett, szemben a szervezett árucsereformák időszakosságával. Másrészt a répáshutaiak életmódját rendkívüli mobilitás jellemezte: a mindenkori igényeknek, lehetőségeknek megfelelően igen gyakran álltak át - leszámítva a legszegényebb réteget — újfajta tevékenységre. A mindenkori piaci, értékesítési, munkavállalási lehetőségeknek megfelelően fuvaroztak (falun belül és távolabb), házaltak mésszel és fával, végeztek különféle erdei munkákat és folytattak háziipart. A sokszínű tevékenység gyakran egyidejűleg is jellemezte az egyes családokat. Ez a tevékenységi forma, életmód nem volt beilleszthető a szervezett árucsere stabil kereteibe. Nagyban meghatározta a tevékenységi formát a közösség, a család mindenkori szükséglete is. Végül, de nem utolsósorban az árucsere spontán, szervezetlen módjai mellett szóltak a gazdasági szempontok is. Ugyanis az értékesítendő termék ára — egy küszöbértékig — egyenes arányban nőtt a felvevő körzet távolságával. A távolra elszekerező árusnak tehát a vásárokon, piacokon esetleg jelentkező konkurrenciától sem kellett tartania (nem beszélve a vásári árulás egyéb kötöttségeiről), s magasabb árat is kérhetett termékéért, hiszen semmiféle árszabás nem befolyásolta. Piacon és vásáron elsősorban fát adtak el, de itt értékesítették az asszonyok is a gombát, erdei gyümölcsöket. A szervezett árucsere-alkalmak elsősorban a beszerzést szolgálták a répáshutaiak számára; a falubeliek gyakrabban jártak vásárlóként piacra és vásárra, mint eladóként. 173