Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)
Hevesi Attila: A falu természetföldrajzi viszonyai
A 700-750 m fölé emelkedő palahátak legcsapadékosabb bükkösei alatt az agyagbemosódásos barna erdőtalajokat kilúgzottabb, erősen savanyú barnaerdőtalajok, sőt helyenként szürkésbarna (podzolosodó) erdőtalajok váltják föl. Az alacsonyabb, szárazabb D-i vagy délies fekvésű tölgyesek alatt viszont kevésbé kilúgozott, tápanyagdúsabb barnaföldek is előfordulnak. A mészkőterületeken, bármely növénytársulás alatt, a jelenkori éghajlati viszonyok között fekete erdőtalaj (rendzina) képződött, ill. képződik. Vastagsága itt általában 40— 80 cm. Humuszban gazdag, sötét, rossz vízgazdálkodású, tavasszal nedves, nyárra kiszáradó talaj. Az anyakőzet kisebb-nagyobb töredékei minden szintjében gyakoriak. A mészkőterületek völgytalpain, menedékes lejtőin a kőzetet 0,5—2 m vastag vörös, vörössárga vagy sárgásbarna vályog födi. Ez a képződmény a hegység miocénban képződött riolittufa és riolittuflt köpenyének pliocénkori és jégkorszakközi, lejtőmozgásokkal főleg a jégkorszakokban áttelepített málladéka, lényegében maradvány talaj. A jelenkori talajképződés helyenként ennek legfelső szintjét alakítja át barnafölddé, barna erdőtalajjá. Mivel a község területén a lejtők meredeksége kevés kivételtől eltekintve az 5°-ot mindenütt meghaladja és általában 5-30°, a felületi és a barázdás talajpusztulás veszélye mindenhol nagy. A természetes növénytársulások életébe történő rendszeres beavatkozással egyidőben a talajpusztulás lehetősége megvalósult. A legnagyobb károk erdőirtások, tarvágások után érték a talajtakarót. Ezért a talajok eredeti vastagsága csak néhány lapos helyen őrződhetett meg. A meredekebb lejtőkről a talaj részben vagy teljesen lehordódott. A 20-30°-nál nagyobb esésű lejtőkön és a szántóföldi művelés alá vett területeken többnyire csak vékony humuszrétegű sziklás váztalajok, földes kopárok maradtak vissza (6. kép). A lepusztult talajok roncsaiból a lejtők alján, völgytalpakon vastag (1-2 m), szerkezet nélküli lejtőhordalék-talajok jönnek létre. Répáshuta határa forrásokban és állandó vízfolyásokban a Bükk egészéhez képest viszonylag, a Bükk-fennsíkhoz és Délkeleti-Bükkhöz viszonyítva gazdag. Forrásainak többsége azonban jelentéktelen, vízhozamuk percenként nem éri el a 10 l-t. Un. kishozamú (10—100 l/perc) forrása csak egy van, ez a község Ny—ÉNy-i részén átfutó patak fő táplálója. Legbővizűbb forrása - a Pénz-patak legfontosabb éltetője - „nagy hozamú" (500-1000 l/perc). Az állandó vízfolyások, amint az a korábbiakból lényegében már kiderült, igazi búvó-patakok. (Diós-, Pénz-patak). A Pazsag- és a Hór-völgy patakja csupán a község határának D-i szegélyét „mossa". A Balla-völgy torkolati hordalékkúpja mögött a Hór-völgy patakja időszakosan vízzel borított mocsárrétté szélesedik. A répáshutai ember faluja helyzete, a szomszédos településektől való viszonylagos függetlensége miatt természeti környezetével rendkívül szoros kapcsolatok kialakítására kényszerült. Bár e kapcsolatok napjainkra meglazultak, az átlagosnál ma is lényegesen szorosabbak és sokrétűbbek. Az ember és természeti környezete között itt — az ország falvainak javával ellentétben - nem a földművelés az elsődleges kapocs. A répáshutaiak legbehatóbban a hegyet és az erdőt ismerik, munkakapcsolataik főleg ezekhez kötődtek és kötődnek. A hegyeket fölépítő kőzetek tulajdonságainak, gyakorlati hasznának ismerete már az üveghuták munkásai számára nélkülözhetetlen volt. A mészkőfejtés és a mészégetés az üvegfúvás háttérbe szorulásától csaknem napjainkig a falu létfenntartó foglalkozásai közé 16
