Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)

Paládi-Kovács Attila: Hagyományos közlekedés és szállítás

fát, az erdőn készülő fazsindelyt. Zsindelyt nemcsak fenyőből, hanem bükkfából is csináltak. Eladásra szánt favillák, szerszámnyelek, jármok, szekéralkatrészek faragásával sokan foglalkoztak, de a szekér kerekeit a gazdák többsége a kerékgyártó mesternél rendelte meg. Répáshután mindig megélt egy kerékgyártó és egy kovács. A jelenleg már nyugdíjas bognár Diósgyőrben tanulta ki a mesterséget, ott töltötte inas- és segédéveit, önálló iparral 1936 óta rendelkezik, akkor költözött haza a falujába. Dolgozott diósgyőri, bükkszentkereszti, cserépfalusi gazdák megrendelésére is. Főleg kereket gyártott, azt rendeltek tőle legtöbben. Ehhez fel volt szerelve a szükséges gyalupaddal (verftad), esztergapaddal (tokarfia) és „kerékszékkel" (stolek). Ez utóbbi két vaskos tölgygerendából készült talpon álló masszív alkotmány. Ebbe szorítja be a kerékagyat, mielőtt hozzálát a „beküllőzés és talpalás" munkálataihoz. Kétféle kereket készített, a 12 küllőst és 10 küllőst. Tartósabb volt a 12 küllős, mert annak egy-egy talpa rövidebb és nem szakad le olyan könnyen, mint a 10 küllős kerék talpa. Az árszabása mindkettőnek ugyanaz volt. A kerékagyat (kolesova hlava) az esztergapadon alakította ki. Ennek hossza 45 cm, átmérője a kerékagy közepén 30 cm, a tengelynél 10 cm. Legnehezebb munka a kerékagy átfúrása és a küllők helyének kivésése. Először háromszor átfúrja, aztán sarkas vésővel vési a küllők helyét. A vésőt fakalapáccsal (dreveni mlatek) kell verni. A küllők (spici) 7 cm mélyen „mennek be" a kerékagyba. Az első kerékbe 45 cm, a hátsóba 50 cm küllőket tesznek. A mester a küllőzéshez felteszi a kerékagy végeire az agykarikát, de a munka végeztével leveszi, mert a vasalás már a kovács dolga. A küllők végül is a „vállukkal" (plecaí ráilleszkednek a kerékagyra. A répáshutai kerékgyártó általában a megrendelő által hozott fát dolgozta fel, csak a kerék küllőit, talpait készítette saját faanyagából. Ugyanis a jó szekérkerék titka, hogy a küllőt csontszáraz tölgyfából, a talpakat pedig száraz cserfából faragják. Ezzel szemben a kerékagy nyers tölgyfából készült, s az idő múlásával a kerékagy mind szárazabb lett, s egyre szorosabban „fogta" a küllőket. Küllőhöz legalább 4—5 éves tölgyfa szükséges, de előfordult, hogy 10 éves fát használtak hozzá. A küllőnek és a talpnak való fa kifűrészelve, kihasgatva állt a műhely sarkában. A kerékgyártó egy nehéz fuvaros szekér kerekének elkészítésére 16 órányi munkát fordított. 1930-1934-ben 5 pengőért adtak egy szekérkereket Diósgyőrben és Répáshután. 1936-1938-ban már 6-7 pengő volt az ára. Négy új kerékért tehát 24—28 pengőt fizettek a répáshutaiak. Ezt a költséget nem tudták megtakarítani, s a szekér vasalásáért is fizetniük kellett. A szekér többi alkatrészén takarékoskodtak inkább, amelyeknek a répáshutai kerékgyártónál 1938-ban az alábbi díjszabása volt: Négy kerék 24 pengő Két oldal 12 pengő Eleje-hátulja (alváz) Í2 pengő Rúdja 2 pengő Négy lőcs 4 pengő Egy fergettyű 2 pengő Egy hátsó saroglya 4 pengő Két hámfa 2 pengő összesen 64 pengő 164