Viga Gyula szerk.: Néprajzi dolgozatok Borsod-Abaúj-Zemplén megyéből : válogatás az önkéntes néprajzi gyűjtők pályamunkáiból (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 12. Miskolc, 1965)

Szabó Lajos: A halászat emlékei Taktaszadán

colos szélességű fenyüdeszkat, görcsnélkülit, mer ha görcs vót és a görcs kiesett, akkor folyt a viz a csónakba. Válogatott deszka vót. No és itten osztán hozzáfogtunk, magunk tákoltuk. Hát itt a Taktán vágtunk orrfát, ladikfarnak valót, vastag veres fücfát, kifaragtuk a ladik farát, kifaragtuk a ladik orrát, kiszabtuk a deszkát, kigyalultuk szépen, hogy ne eresszen, összeszegeltük. Ahol láttuk, hogy egy kis nyilas van, gyikinnyel, vagy ronggyal bedugdostuk. Közzétettük, hogy mikor húzta a lánc, dagadt bele és nem eresztette ugy a vizet. Négy borda is vót benne, eztet mi gagucsnak mondtuk, ami a ladikot összefogta. A ladik olyan vót, mint a kacsahas, ugy fekütt az allya, az ódala pedig igy, homorú vót. Úgyhogy oszt mink addig tákoltuk, hogy sikerült. Egy ülés vót benne. Ha versét raktunk le, akkor csak egymaga ült az ember benne, mer a farába beletettük a tartót

, előre a versé

t, ugy raktuk a vizbe bele a versét

. De ha passzióztunk, akkor két ember, meg három is belefért a ladikba, ha szorultunk benne. A verséból szükség szerint húsz is belefért a iadi kba. A csónakot bekátrányoztuk és tiz-tizenöt évig is elég vót egy csónak. Az evező akácfából készült. Vót mankója is, hogyhát ki ne sikoljék a kezünkből. Az evező be vót vasalva. Ha csekély vót a viz, akkor vágtunk háromméteres akácfakarót. Hajtórud

nak hittük, vagy hajtókaró

nak. Nagyokat tudtunk vele lökni." /Csonka J./. Lésza. Lésza alatt a magyar halászok általában csak a vejsze terelő, illetve rekesztő nádfalazatát, vagy vastag vesszőfalát értik, de a taktaszadai halászok az egész vejszét lészának hivták, akárcsak a latorcai halászok, akik szintén magát az egész vejszét nevezik "lejszá"-nak. A taktaszadai lésza hasonló a beregi vejszéhez, melynek szárnya és udvaros rekeszt

je van. De készi-48-