Szabadfalvi József szerk.: Néprajzi tanulmányok a Zempléni-hegyvidékről (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 10. Miskolc, 1965)
Petercsák Tivadar: Az erdő szerepe a Zempléni-hegyvidék népének életében
4. kép. Vastag fa (rönk) szállítása lovas szekéren. Óhuta. 1979. Peter csak T. felv. hegyvidéken nem vagy alig termelhető gabonafélék, répa, kukorica beszerzése. A szükséges terményekre gyakran közvetlenül cserélték a fát, de ilyenkor is mindig pénzbe átszámítva, a mindenkori árakat figyelembe véve történt a csere. Leggyakoribb cseretermény a búza, árpa, kukorica, répa, krumpli volt. A mogyoróskaiaknál, óhutaiaknál ma (1979) is előfordul a közvetlen árucsere, egy mázsa tűzifát egy mázsa takarmányrépára cserélnek. Az ölfát lovas, ritkábban tehenes szekérrel szállították. Az utóbbi években a mogyoróskaiak gyakran tehergépkocsit bérelnek, és azzal hordják a fát Encsre, Abaújszántóra, Szerencsre. A közeli falvakba még ma is karfás szekérrel fuvaroznak. Régebben 1 m 3 , manapság 2 m 3 fa is elfér a hosszabb szekereken. A tűzifát piacokon értékesítették, de nagyon gyakran közvetlenül a házakhoz szállították. Rendszerint a kocsmánál álltak meg a szekerekkel, és a falubeliek oda jöttek vásárolni. Egy szekér fát egyszerre adtak el, nem aprózták. Az élelmesebb fogatosok még az uradalmaktól is vásároltak tűzifát „bárcát váltottak" -, és piacra hordva drágábban értékesítették, „hogy legalább a fuvar meglegyen." A tűzifán kívül a Hegyalján értékesítették az erdőn vagy az udvaron faragott félkész és késztermékeket. Tavaszi hónapokban volt nagy kereslet a szőlőkarók iránt, amit minden hegyi faluban készítettek. Kádároknak, kerekgyártóknak adták el a durván kifaragott dongákat, kerektalpakat, küllőket. A faragás azonban szűkebb körű volt, mint a tűzifa értékesítése. Könnyebb keresetnek tekintették a favágástól, főleg olyanok foglalkoztak ezzel, akik nem bírták a nehéz hegyi munkát. Saját szükségletre majdnem .minden férfi el tudta készíteni a fa mezőgazdasági eszközöket (szerszámnyelek, villák, 55
