Szabadfalvi József szerk.: Néprajzi tanulmányok a Zempléni-hegyvidékről (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 10. Miskolc, 1965)

Petercsák Tivadar: Az erdő szerepe a Zempléni-hegyvidék népének életében

amelynél elöl és hátul a földbe állított ágas fák tartják a tetején végighúzódó gerendát. Ha a terepadta lehetőségek megengedték, a kunyhó végén a gerenda az emelkedő hegyoldalba volt beállítva. A felső gerendához két oldalról rudakat támasztottak, bebordázták, majd lombos ágakat raktak rá. Cserelapúvú, avarral is befedték, majd az egészet beborították földdel. A kunyhó végeit hasított fahasábokkal zárták le, a bejáratnál rendszerint csak télen. Ilyenkor a kunyhó első felében rendszerint egész éjszaka égett a tűz, hátrább volt a favágók falevélből, szalmából készített, fahasábokkal elkerített fekhelye. A másik típus a kerek kunyhó (Baskó), melyet valószínűleg Bükkzsércről a Zempléni-hegységbe járó favágók honosítottak meg. Kör alaprajzú, és kúp alakúra összeállítgatott 3—4 méteres rudakból áll. Az előbbi módon fedték be, csak a tetején, a rudak találkozásánál maradt fedetlen, hogy a füst eltávozhasson a kunyhóból.

35 Rendszerint több brigád készített egy kunyhót, 8—10 ember is aludt együtt. A zempléni hegyvidék uradalmain kívül távolabbi vidékekre is eljártak dolgozni. Óhutáról mentek Gömörbe, Aggtelek vidékére, de Beregszászra és Pécsre is eljutottak a zempléni famunkások. A 19. századi nagy vasútépítések idején megnőtt a vasúti talpfák iránti kereslet. Az uradalmak, de a fát felvásárló vállalkozók is rendszeresen az erdőn faragtatták ki a talpfát. A háromhutaiak értettek legjobban a slipperfaragáshoz (talpfa). Két cimbora dolgozott együtt. Két gerendára fektették a megadott méretűre lefűrészelt vastag fákat, és plankáccsal szögletesre faragták. Ezt tisztább és könnyebb munkának tartották, mint a favágást. Arra is emlékeznek, hogy horvátországi talpfafaragók, az ún. glánerok

36 is dolgoztak vidékünkön. Vasúti talpfán kívül az uradalmak eladásra bányafát, saját uradalmi szükségletre szőlőkarót, hordódongát, kerektalpat, küllőket, zsindelyt is faragtatták a hutaiakkal. A ló- és ökörfogatos gazdák rendszeres pénzkereseti lehetősége volt az uradalmierdőkből a vasútállomásokra történő fafuvarozás. A háromhutaiak az olaszliszkai, a mogyoróskaiak, regéciek a korlát-vizsolyi, az arkaiak, boldogkőváraljaiak a boldogkőváraljai vasútállomásra, illetve rakodókba szállították a fát. Az ökörrel naponta csak egyszer, a lóval esetleg kétszer is fordulhattak a mogyoróskaiak, regéciek, ha kora hajnaltól dolgoztak. Az arkaiak az első világháború előtt egy fuvarral 3 koronát kerestek. A fuvarozás idejét a munkalehetőségeken túl részben a mezőgazdasági munkavégzés is befolyásolta. Az inkább földművelő Árka, Fony és Boldogkőváralja gazdái csak télen vagy a mezei munkák elvégzése után jártak fuvarba. A hegység belsejében lakóknál fontosabb és elsőrendűbb volt a fafuvarozás. Nyáron karfás szekérrel

3 7 (Mogyoróska) hordták az ölfát. (3. kép) Három szakaszba kb. két köbméter fát is felrakhattak. Arönköt csak a hosszúra eresztett oldal nélküli szekéren, a nyútón vitték. (4. kép) Télen a kétrészes vlacsuha szánt vagy lacsuhás szánkát (Mogyoróska) használták fafuvarozásra.

3 8 35. Vö.: SZABADFALVI József 1968. 67. BAKÓ Ferenc 1968. 67-91. 36. A Dunántúlon gráneroknak nevezték a horvátországi, szlavóniai faragókat. HEGYI Imre 1978. 80. 37. IKVAI Nándor rövidlétrás fahordószekérnek említi. (IKVAI Nándor 1967. 133.) A Hegyközben bérfás szekér a neve (PETERCSÁK Tivadar 1978. 26.). 38. A Zempléni-hegyvidéken, beleértve a Hegyközt is, általános szántípus. Vö.: TAGÁN Galimdsán 1939. 155.; BALASSA Iván 1964. 50.; IKVAI Nándor 1967. 46. 53