Szabadfalvi József szerk.: Néprajzi tanulmányok a Zempléni-hegyvidékről (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 10. Miskolc, 1965)
Ikvai Nándor: A földművelés jellemzői a Zempléni-hegységben
szalmájából", a földön készül a kötél. A gabona hosszától, nedvességtartalmától függően többféle csavarással készül kötél: féllepke-, kontyoslepke- vagy gótyafejes-, füleskötél, bankagyörgykötél stb. Marokszedéshez esetleg kaszasarlót használtak csak. Kötözéskor csak az öregek használtak — a sarlós aratásnál már ismertetett — főleg függesztő nélküli kévekötőfát, használata azonban már nem mondható rendszeresnek. 30 A gépi csépléshez kisebb kévék is megfelelők voltak. Gyors munka kellett, a növekvő mezőgazdasági feladatok sürgették az aratást, a betakarítást és a gépi csépléshez nem kellett takaros nagykéve, mint az egész télen át folyó kézi csépléshez. A kévéket a földön csomókba (fékereszt) rakták. A sarlós aratás időszakában 15 kéve egy csomó. Két csomó adott egy keresztet, két kereszt alkotta a kepét (60-as). Ez a számolási rend már a XVI. századtól ismert. 3l A kaszás aratásnál a kéveszám nő a keresztekben (18—20). Számtalan variáció él a területen, főleg a jelen század óta. A Hernád völgyében pl. hetesbe rakták a gabonát, ami szerintük azért volt jó, mert le tudták kötözni, nyársakkal letűzdelni, hogy a vihar ne verje szét. A kaszás aratásnál a gabonaféléket rávágták, marokra rakták és kötötték. Az árpát rendre is vágták (hogy a szára jól megszáradjon, mivel az jó takarmány), és ezt követően gereblyével szedték össze, kötötték kévébe. A keresztek alá koparékot tettek. A sarlós aratásnál nem volt hulladék. A kaszás aratásnál eleinte kézzel, később kisgereblyével, a két háború között és a Hernád völgyében nagygereblyével (brúgó) takarították össze az elhullott szálakat. Az alsó kévének csordás, a felsőnek pap a neve, a többi béllelék-, ill. vállkéve elnevezésű. Korláton a pap alatti kévének rektor a neve. A képesek (alföldi részesaratók) a bandagazda vezetésével szerződtek. Minden kepés marokszedőt {félkezest) is vitt magával. A szlovák falvakból csak a férfiak mentek az Alföldre, Nyíregyháza környékére aratni és helyben fogadtak marokszedőt maguk mellé. Az aratók bére átlag tizedrész volt. A kepésaratók aratókoszorút fontak a gazdának, aki áldomást fizetett a munkásoknak. A keresztekbe rakott gabonát, rövid (1-2 hét) száradás után hazahordták. A meredek hegyoldalakról háton, ponyusban hordták le a terményt. A kévék szállítására a szekeret előkészítették. Hosszú, lajtorjás oldalakat raktak fel, amelyhez a megrakott kévéket nyomórúddal kötözték le. A hegyi falvakban a kis termést a nagy, zsilipéit falú csűrfiókokba rakták, és ily módon télen át, a szükségletnek megfelelően lehetett csépelni. A termés növekedtével a csűr mellé raktak kazlakat. A cséplés (gépi cséplés is) mindig a háznál történt. A gépi cséplés elterjedése óta a behordás összesegítéssel történt, közös munka lett. A csűr a Zempléni-hegyvidéken a gabonatárolás és a cséplés színtere. A földművelés fejlődésével használati köre bővül (széna, takarmány, zsúp stb. tárolása, szekér helye). A legrégibb példányok a (XVIII. századból) favázas, zsilipéit oldalú, egy- vagy kétfiókos, szűrős osztású, zsúptetősek, kapu felett leppentővel a magas rakomány befogadásához. 30. Vö. SELMECZI-KOVÁCS ATTILA 1977. 270-301. 31. BALASSA Iván 1964. 168. 32
