Szabadfalvi József szerk.: Néprajzi tanulmányok a Zempléni-hegyvidékről (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 10. Miskolc, 1965)

Ikvai Nándor: A földművelés jellemzői a Zempléni-hegységben

területen termelték háztartásonként, a női munkaerő arányában. A felszabadulást követő években erősen csökkent a jelentősége, amit az életforma-változás magyaráz. A takarmánynövények az állattartás előretörésével, a legelők feltörését követően, illetve az erdei legeltetés visszaszorulásával, a nyomás (vetéskényszer) lazulásával terjedtek el, főleg ebben a században. Jelentőségük sohasem nőtt a gabona vetésterületét meghaladó mértékben, legfeljebb a síkvidéki falvak némelyikében egyező a gabona-takarmány arány. Először a szabad földekben (mellékföldek, irtások) jelennek meg, majd az ugar helyén termesztik. A lúher a legelterjedtebb takarmánynövény, amit talajtani, éghajlati és a vetéskényszerhez való alkalmazás magyarázhat. A lucerna már kevesebb és későbbi elterjedésű (két háború között), nem biztos termésű, a vékony talajon, száraz esztendőben kisül. Takarmányként előfordul még a zabosbükköny, mohar és a köles. A köztesek vetése csak a kapásokkal egyidejűleg terjed el. Néhány növény (bab, mák, zöldségfélék) a mellék- és kenderföldekről, szabad földekről kerül a kapások közé. Fontosabb alapnövény és köztes variációk a következők: kukoricában — tök, bab, borsó és marharépa; burgonyában — tök, napraforgó (a széleken); répában — káposzta, tök, mák, napraforgó és paprika; szőlőben — paradicsom, paprika, uborka, hagyma, káposzta, eper, lopótök, gyümölcsfélék. A petrezselyem, sárgarépa, uborka, bab, borsó, újabban karalábé, karfiol stb. a patakokra nyúló, faluközeli szántók végén levő aljföldekben talált helyet. A gazdálkodás szakosodásával kezdődött, a termelőszövetkezetek megalakulásával folytatódott a gazdasági udvar átrendeződése, ahol az egykori kazlak stb. helyén konyhakert, sőt a ház körül a korábban alig létező virágoskert is megjelenik. A csűrök környékén (főleg mögötte) találjuk a gyümölcsösöket, amelyeknek az alját fű borítja. Itt legel a növendékállat, kap zöldet a hátraeresztett baromfi. Ha nagyra nőtt a fű, lekaszálták. Egyéb gondozást alig élvezett ez a terület. Legfeljebb a nagyon összenőtt fákat időnként megritkították. Ha nem termett, vagy elöregedett, kivágták és a szomszédból, a mezőről, ismerősöktől szerzett (ajánlott) fiatal fát ültettek a helyébe. A fiatal fa, ha két-három termésnél is nem jó (vad-, apró-, ízetlen stb.) gyümölcsöt hozott, újjal cserélték fel, nem hagyták felnőni. A VETÉSTŐL A BETAKARÍTÁSIG A vetést a mag kiválasztása előzi meg, ami már a betakarítás idején megtörténik. A vetőmagra mindig nagyon ügyeltek. A legszebb és legjobb minőségű termést hagyták meg szaporító anyagnak. A gabonaféléket a legutóbbi időkig kézzel vetették a nyakba akasztott ponyusból, a kis fogatásokkal szántott földfelületre. Négy vékányi (egy köböl) magot vetettek gabonafélékből egy kishold földbe (1200 D-öl). Az apró magvakat (mák, lóhere stb.) homokkal keverve vetették. A vetőgép csak a két háború között kezdett elterjedni a laposabb térszíneken dolgozó nagygazdáknál. A hegyekben, meredek oldalakon ma is kézzel vetnek. E század elején még a répát, kukoricát is szórva vetették. Mintegy 40—50 éve sorhúzó után pergetik, vagy (mint a krumplinál, töknél stb.) kapával vágják a földbe a magot. 30