Dobrossy István szerk.: Foglalkozások és életmódok: válogatott tanulmányok honismereti szakkörök és kutatók munkáiból (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 7. Miskolc, 1965)

Kováts György: A diósgyőr-vasgyári munkások élete a felszabadulásig

ban, de még így is napirenden vannak az elbocsátások. Az átlagos órabér 60 fillér körül mozog, a folyamatos üzemben heti három napot dolgoznak, a hidegüzemben a családosok kettőt, a nőtlenek egyet. Óriási a nyomor a diósgyőri munkáscsaládokban, nagy gond a havi 15-18 pengős lakbér és a 2—3 pengős villanyszámla kifizetése, mivel számos munkáscsalád havi jövedelme a 60 pengőt sem éri el. A munkások eladósodnak, a vasgyári magánkereskedők követelése közel 300 000 pengő, amelynek 90%-át a munkásság adóssága képezi. Állandó rémhírek terjengenék a gyár bezárásáról, senki sem tudja, hogy melyik napon kapja kézbe a felmondólevelet. „Egy keresztény lelkész kijelentése szerint különösen az utolsó időben tapasztalta, hogy eddig feltétlenül vallásos és megbízható emberek lelki egyensúlya annyira megrendült, hogy a lelkipásztorok sem tudnak rájuk hatni..." A gyárvezetés előtt naponta játszódnak le tragédiák. Életerős emberek sírva könyörögnek, hogy éhbérért tovább dolgozhassanak, mert elpusztul a családjuk. A ma élő öreg munkások és munkásasszonyok még most is borzadva emlékeznek vissza a rémséges „porjadkás" világra. A budapesti igazgatóság utasítja a diósgyőri gyár főnökségét, hogy „ ... Az egyes turnusokban csak kevés számú, legfeljebb öt munkásnak mondjon fel, hogy az elbocsátások fölösleges izgalmakat ne keltsenek." Az üzemvezetők nem akarják a felmondó leveleket aláírni, mert bosszúállástól tartanak. A Kommunisták Magyarországi Pártja az illegalitásból rendszeresen jelentkezik, A Vörös Segély működik, pénzt és ügyvédet biztosít a lebukottaknak, élelmiszert családjaiknak. A miskolci rendőr-főkapitányság jelentésében olvashatjuk: „A mai kommunista mozgalomban az emberek egymást nem ismerik, minden tagnak álneve van. Itt is vannak aktív és szimpatizáns tagok mint a >Vörös segélye mozgalomnál. . . Az aktív tagok röpcéduláznak, az intellektuelje — akik nem állhatnak a gyárak elé osztogatni — megfigyelik az arcokon a röpcédulák hatását, s esetleg hajó anyag kerül, közbelépnek gyúrni az illetőt. Egymással szemben a legnagyobb szolidaritás áll fenn. Akik Nebuknak^ a Rote Hilfe segélyezi." A súlyos gazdasági helyzet, a végsőkig feszült elégedetlenség 1930. szeptember 1-én tüntetésben robban ki. A vasgyári munkások Miskolcra vonulnak — mint már annyiszor az évtizedek folyamán — és sorsuk javítását követelik. A rendőrség kardlappal szórja szét az elkeseredett tömeget. A Vas- és Fémmunkások Központi Szövetsége miskolci helyi csoportja még 1918. áprilisában létrehozta a „Diósgyőri Munkás-Otthon Bizottság"-át. Rövid idő alatt több százan jelentkeznek és nyilatkoznak, hogy önként adományoznak a diósgyőri munkás-otthon alap javára." A munkásotthon alapító tagja lett minden vasgyári munkás, aki legalább 10 koronával járult az alaphoz. E mozgalom eredményeként 1920. október 20-án megvásárolták a mai Bartók Béla Művelődési Központ helyén korábban állt szerény földszintes házat, amely a Diósgyőri Munkásotthon címet viselte (5. kép). Itt élték most már szervezett életüket a vasgyári munkások, itt szervezték meg könyvtárukat, mely központi támogatás és más vasas könyvtárak segítsége révén 1925-ben már 1127 kötet könyvvel rendelkezett. Innen kölcsönözték már a szervezett munkások Marx és Engels, Gorkij, Szabó Ervin, Madzsar József munkáit. A Népszava előfizetőinek száma meghaladta a kétszázat. Ebben a munkásotthonban 1925. május 1-én alakul meg Diósgyőr egyik legforradalmibb, legöntudatosabb egyesülete, a Diósgyőrvasgyári Vasas Dalárda. Megalakulását sok körülmény hátráltatja. Ebben az időben a belügyminiszter új munkásegyesület megalakulását nem engedélyezi. A Magyarországi Vas- és Fémmunkások Központi Szövetsége saját tekintélyének latbavetésén kívül még azzal tudja a megalakulást kiharcolni, hogy az alapszabályban kötelezővé teszik a dalkultúra ápolását. A megalakulás azonban még így sem jelenti a működés megkezdését. A hatóságok nem engedélyezik a dalárda helyi fellépését, megtiltják az egyensapka viseletét is. 1925 őszén az egyik szakszervezeti 44