Dobrossy István szerk.: Foglalkozások és életmódok: válogatott tanulmányok honismereti szakkörök és kutatók munkáiból (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 7. Miskolc, 1965)
Barsi Ernő: A sályi agrárszegénység és dalai
kijelölte a keresztek helyét, irányította a munkát. Fizetségén felül kaszálót és kukoricaföldet is kapott az uraságtól. Az aratás nagyon nehéz munka volt. Az arató csapat egész idő alatt kinn hált a mezőn, a kereszt tövében aludtak. Nagyon korán, már hajnali 2 órakor hozzákezdtek a munkához. 6 órakor volt afrüstök, 10 órakor megint haraptak egy kicsit. Déli 12 órakor volt az ebéd, utána pihenőt tartottak, majd egy óra pihenés után megint hozzáláttak a munkához. 5 órakor uzsonnáztak, sötétedéskor vacsoráztak. Reggel és délben verték a kaszát, délre, estére kereszteltek, este brugoltak. A részesaratóknak otthonról hordták az ebédet. Az uraság se ki nem vitte a földre, se haza nem hozta az aratóit. Ezért háltak kint egész héten, csak szombat este mentek haza. A vállukra vették a kaszát, amely fel volt ütve, pengéjét felfelé fordították, s úgy mentek ki is, meg haza is az aratók. A félszámos kezében vitte a sarlót. Hiába volt fárasztó a munka, esténként mégis nótaszótól volt hangos a talló. Az aratók néha még fél éjszakákat is végigdaloltak. Szombaton este az uraság aratói nótaszóval jöttek haza a faluba, dalolásukhoz a kaszások a kaszájukat ütemesen veregették, pengették. Olyan hangulatot tudtak teremteni, aki hallotta, sohasem tudta feledni. Általában a szegényember sokkal többet dalolt, mint a jobb módú gazda. Ebben találta örömét. Az uradalmak árnyékában többet daloltak az emberek, mint a falusi gazdák. Daloltak, mókáztak, mert „a keserűséget enyhítik vele" — mondja Horváth János. Dalaikban természetesen hangot kapott foglalkozásuk, nehéz életük keserűsége. De ez általában a kisebb részét teszi ki az agrárszegénység dalkincsének. Legnagyobb része ennek is szerelmi líra, meg az a dalkincs, amit annak idején széltében-hosszában énekeltek a faluban. Az a sanyarú élet, amiben ezek a dalok fogantak és éltek, már örökre eltűnt. Még a felszabadulás előtt is lényeges javulás történt az uradalmi cselédek életében. 1942-ben felemelték a kommenciót 22 mázsa terményre. Óriási emelkedés volt ez, a 18 köbölhöz képest. Horváth János bácsi emlegeti, hogy akkoriban Csathó Sándor milyen -boldogan újságolta a kommenció felemelését: — János! Nem megélhetne ebből egy cselédember? 22 mázsa! De nagy szó! A felszabadulással végérvényesen felszámolódott a cselédélet, s ha voltak is átmeneti nehézségek, óriási fejlődésnek lehettek tanúi az egykor uradalmi szolgálatban élő emberek. Eltűntek a szomorú, éktelen cselédházak, egészséges, modern házak épültek helyükbe. „Máma sokkal könnyebben él a nép, mint csak ezelőtt 60—70 évvel is", állapítja meg a visszaemlékező Horváth János. A sályi agrárszegénység nehéz élete nem hagyta érintetlenül azt a népköltészetet sem, mellyel ez a réteg munkája közben élt és szépítgette vele sanyarú sorsát. Bár nemcsak erről énekelt, ha dal hagyta el az ajkát. Sokkal egyetemesebb emberi érzéseket fejez ki az a népdalkincs, mellyel ezek az emberek éltek, mintsem egyetlen társadalmi rétegnek munkáját, problémáit. De ebben a rendkívül széles körű és értékes népdalkincsben ez az élet is tükröződik. Vegyük hát szemügyre ezt a költészetté vált nehéz életet, s nézzük meg, mi az, ami a sályi agrárszegénység által használt, s megőrzött dalokban erről az életről fennmaradt. Először a béresek dalkincsét vegyük sorra. Több változatban él Sályban is a Béres vagyok, béres.. . kezdetű dal. Sályban mindig régi stílusú dallamhoz kapcsolódik. Szövege az elszegődést, az újesztendei hurcolkodást emeli ki. A más helyre való szegődést könnyű szívvel teszi a béres, hiszen rossz sorsát hagyja maga mögött (1. kotta). 231
