Dobrossy István szerk.: Foglalkozások és életmódok: válogatott tanulmányok honismereti szakkörök és kutatók munkáiból (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 7. Miskolc, 1965)
Vass Tibor: Az ózdi acélgyári munkásság életviszonyai a XX. század első felében
tüzes és összeégett anyagot (szállóport és salakot) kalapáccsal bevert feszítőrúddal, „stangával" kellett megbontani, vagy hosszú vasrúd segítségével nekiszaladással, „hórukk" szétverni, majd kaparóvassal kikaparni és talicskával elszállítani (8. kép). A frissítés, salakképzés az adag készítése közben kézilapáttal, emberi erővel történt. Az összes ötvöző- és dezoxidáló anyagok belapátolása szintén emberfeletti munkavégzést kívánt. Egy-egy rossz „kemény", vagy „savas"-beolvadás esetén rövid idő alatt 2—3 tonna anyag belapátolása is szükségessé vált. A magas hőmérsékleten végzett nehéz munka következtében a dolgozók ruhájára a verejték sótartalma kirakódott, amitől az fehér és kérges lett. 12 Ha sok lágy acélt csapoltak egymás után a kemencefenékben, gödrök keletkeztek, amelyekből az acél nem folyt ki. A kemencefenék kijavítása előtt a gödrökből az acélt nagy salakkitolókkal — grecékkel — ki kellett lökni, mert csak acéltól mentes felületre lehetett a javítóanyagot bedobni. Ezt a műveletet teljes tüzelés és ajtónyílás mellett, a salakkitolót két oldalról fogva 8-9 ember végezte. Kegyetlen munka volt. Ehhez kellett a vidámság, hogy a testet perzselő hőséget, az izmokat feszítő salakkilökést az emberek bírják. Ilyen vidám emberek voltak: Pál József egri csapoló, Tímár József csapoló, Szabó Lajos főolvasztár. Az első két munkás hibás beszédű volt. Mégis ők tudták a legszebben kiáltani, hogy „durstoss" (Durch stossen = átlyukasztani). Csapoláskor a csapolólyuk annyira ki volt bontva, hogy a középső ajtón 6—8 méter hosszú 50—60 mm átmérőjű csapolórúddal a bentmaradt zárómassza réteget át lehetett ütni. Pál József egri nagyszerű fapapucs táncos, állathang utánzó és „altesti" trombitás volt. Ez utóbbi tehetségéért a „grece" végén volt mindig a helye, ugyanis, amikor a főolvasztár az ütem vezénylését abbahagyta és figyelte az acél kilökését, csendben ő vette át a vezénylést sajátos módján, természetesen nagy derültség közepette. Fenékolvasztás közben volt egy kis pihenő. Ekkor mosták le az emberek magukról a verejtéket, váltottak száraz inget. A tréfacsinálók is ekkor léptek a színre. Pál József egri a pódium közepére (35 mm vastag, öntöttvas lappal fedett kemence előtti munkatér) pattant, s fapapucsában groteszk mozdulatokkal eltáncolta a hastáncot és más erotikus ritmusokat. Tánc közben egy szemfüles ember csepüből lófarkat akasztott a táncolóra, s amikor a lótáncra került a sor, amelyet az „sajátos trombitálással" és kirúgásokkal ékesített, harsogó kacagásba törtek a pihenők. Tímár József huzamosabb ideig volt orosz fogságban. Oroszos kiejtését fokozva, további mókákra biztatta munkatársát. Egyikük sem bírta a csiklandozást. Ki is használták ezt munkatársaik. Hátulról a közelükbe somfordáltak, megcsiklandozták őket. Nagyot ugrottak a szenvedők és kergették a csínytevőt. Főként Pál József egri, bagólével fizetett érte. Ilyenkor az ügyetlen csínytevő törölhette szemét, s az ő rovására mulattak a pihenők. Szerényebb csínytevés volt a sarkantyúfestés. A serényen dolgozó fapapucsa sarkára sarkantyút festettek olaj festékkel, vagy oltott mésszel. Három-négy fiatalember ekkor felpattant a helyéről és szólóban pengetős bokázásba kezdtek. Amikor a sarkantyú tulajdonosa ráeszmélt, hogy ő a tánc és a derültség középpontja, vagy megkergette, vagy éppen a kezeügyében lévő vizesveder tartalmával leöntötte a táncolókat. A derültség most már az ázott táncosoknak szólt. Szabó Lajos főolvasztár nagy cselszövő volt. Módszere az volt, hogy két embert felbiztatott egymás ellen a legérzékenyebb szokásukat kihasználva. Közben a pihenőknek elmondotta, hogy figyeljék a két kiválasztottat. Amikor a tetemrehívás megkezdődött, egyik is mást vetett a másik szemére, meg a másik is. Az ellentmondások tisztázása nem 2* 19
