Dobrossy István szerk.: Foglalkozások és életmódok: válogatott tanulmányok honismereti szakkörök és kutatók munkáiból (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 7. Miskolc, 1965)

Orosz László: Uradalmi cselédek és summások az aszalói káptalani birtokon

esett meg. Csak azt fogadták meg, akinek megvolt az elbocsátó levele. Abba bele volt írva, hogy a régi munkahelyén becsületesen dolgozott-e. Emlékszem, hogy 1919—1931 között Vassnál ezek a cselédek dolgoztak: Kocsisok voltak: Gy. Varga József, id. Barát József, Tizedes Ferenc, Tizedes István, Soltész János, Simon József, Németh Károly, Molnár József, Szolnoki József. Béresek voltak: Soltész Ferenc, Takács Mihály, Erdei János, Budai István, Sitér István, Hugli János, Hugli István. Béresgazda volt: Popovics János. Bacsó volt: Szabó János. Kondás: Recsko Mihály. Csordások voltak: Durda István, Imre László. Gépészkovács volt Gönczi Bálint, a segédje volt Szálkai István." özv. Ondreák Pálné 68 éves aszalói lakos a következőkben emlékszik vissza a cselédéletre: „Férjem mint kerülő került a Kis-tanyára 1932-ben. Monajról Farkasfalvi Farkas Géza leányági tanyájáról kerültünk ide. Farkasnál férjem kocsisgazda volt. Az úr elzavarta évközben, mert szoc. dem. volt a férjem és nem szavazott a méltóságos úrra. Itt 6 évig volt kerülő. Majd a Nagy-tanyára költöztünk át, ott kocsisgazda volt 1944 március végéig. Akkor magasabb fizetést kapott már, mint a kerülősködése alatt. 1944-ben otthagytuk az uradalmat, mert az új intézővel, Kapitánnyal nem tudott az uram kijönni. Házat vettünk a Felvégen. Az uram 1952-ben meghalt. Én most is 1966-ban, itt lakom a lányom családjával. Az uramat kerülősködése alatt is, de akkor is amikor kocsisgazda volt, a falubeliek nagyon szerették, mert igyekezett a falusi szegényeket segíteni, ahol csak lehetett." Ondreák Ferenc az aszalói tanács 45 éves vb-elnöke így emlékezik vissza saját cselédeskedésére: „Csak 5 osztályt végeztem annak idején. Nem volt akkor módomban elvégezni a 6. osztályt. Mihelyst otthagytam az iskolát, tehénpásztor lettem, a cselédek, dohányosok teheneit őriztem. Majd bátyámmal együtt - aki most katonatiszt - hónaposkodtam a Nagy-tanyán. Havonta kaptam 2 q búzát és 2 kila >szamárszalonnát< (így hívtuk a vastag bagaméri avas szalonnát, amit az uradalomban a cselédeknek, summásoknak adtak). Ekkor az volt a dolgom, hogy hajnaltól késő éjjelig 2 lovat kellett gondoznom, etetnem. A munka március vagy április 1-ével kezdődött és október végéig tartott. Akkor még Weichinger János volt az intéző. 18 éves koromban parádéskocsis lettem az intéző mellett. A fizetésem most már 3 q búza és 2 kila szalonnára emelkedett. Szerződésem most már éves volt. Akadt mellékes is, pár pengő a vendég papoktól, uraktól, akiket szállítottam az állomásra vagy onnan. Weichinger intéző és a felesége is jószíwel voltak irántam. Ha a konyhára fát vágtam és egyéb munkát végeztem, ami nem volt a kötelességem, azt mindig külön honorálták. Weichingert a cselédjei szerették. Nem változtak gyakran, évekig a helyükön maradtak. Aki rendes ember volt, azt megbecsülte és segítette. A falubeliek nem kedvelték annyira, mert megkívánta a rendet és nem engedte, hogy a tanyákon keresztül-kasul járjanak, pl. a kistanyasi hídon a sorompót is lezáratta, valamint a nagytanyasi bejáró úton sem engedte meg az idegenek átjárását. Kapitány János intézőnek is parádéskocsisa voltam kb. 1 évig, amíg be nem vonultam katonának 1943. október 15-én. Kapitánnyal gyakran volt nézeteltérésem. Kapitányt sem a falusiak, sem a cselédjei nem szerették pökhendi, erőszakos természete miatt. Amikor Kapitány idejött, a Weichinger által megfogadott cselédeket sorra elbocsátotta, helyettük újat hozott. Apám helyett Fritz Pál lett a kocsisgazda. Vele tűztem össze, mert azt kívánta, hogy mind a 32 pár ló részére húzzak a vályúkba vizet. Erre nem voltam hajlandó. Úgy összekaptam vele, hogy a vita hevében le is kentem neki egy nagy pofont. Kapitánynál bepanaszolt. Ő pedig a főszolgabíró elé vitt,és internáltatni akart, de ez nem sikerült neki." 198