Dobrossy István szerk.: Foglalkozások és életmódok: válogatott tanulmányok honismereti szakkörök és kutatók munkáiból (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 7. Miskolc, 1965)
Orosz László: Uradalmi cselédek és summások az aszalói káptalani birtokon
A káptalani uradalmi cselédek helyzete az 1930-as években Az uradalom a cselédekkel általában egy évre kötött szerződést. Rendszerint a családfő, illetve a család legerősebb (legmunkabíróbb) tagja volt a szerződő fél. A munkavállaló kötelességei közé tartozott, hogy az uradalmi intéző, valamint a béresgazda utasításait engedelmesen, legjobb tudása szerint és erejének teljes latbavetésével hajtsa végre. A munkaidő nyáron hajnali 3 órától napszállatig tartott. Télen 4 órától a délutáni etetés-itatás befejeztéig. Minden munkavállalónak kötelessége volt a hetesség. Ez azt jelentette, hogy sorrendben egy hétig állandó éjjel-nappali szolgálatot kellett ellátni a hetesnek, amikor a sor rákerült. Ott kellett lennie az istállóban, amelyben az igásállatok voltak elhelyezve és az adódó munkákat el kellett végeznie. A férfiak általában kora reggeltől késő estig a határban dolgoztak. Az ebédet az asszonyok vitték utánuk. A cselédek bérezése ebben az időben országosan egységes volt. A cselédtörvény gondosan védte az uradalmak, a nagygazdák jogait. A káptalani uradalomban 1 kat. hold konvenciós föld, 16—18 q kenyérgabona (75% búza, 25% rozs), 1 tehén és egy anyakoca tartása évi szaporulatával volt a bér. A tehén és sertés számára az uradalom biztosított legelőt, takarmányt és pásztort is. Kaptak még negyedévenként 6—6 liter petrót és 1—1 méter tűzifát. Nyári tüzelőnek 1 szekér gallyfa jutott évente. Járt még ezeken kívül 5—5 kg szalonna, és lakás is.~Ez többnyire 1 szoba-konyhából állt. A leggyakrabban közös konyhájuk volt, ebből nyílott egy ajtó balra, egy ajtó jobbra a szobákba. De akadt négyeskonyha is. A konyhában két vagy négy különálló sparhelt volt, ahol az asszonyok főztek. A határt általában a mestergerenda vonala jelentette. A helyiség a cselédasszonyok gyakori perpatvarkodásának, civódásának volt oka és színhelye is. A szűk szobában gyakran nagyszámú családok aludtak a dikón, vagy a sarokba hintett és pokróccal letakart szalmán. A cselédség között akadt nem egy család, ahol 8—10 gyerek is volt. A tanyasi gyerekek a faluba jártak a katolikus, vagy a református iskolába. Az iskolakötelesek közül sokan csak rövid ideig jártak iskolába, így aztán a legtöbb cselédgyermeknek csak 2—4 osztályos végzettsége volt. Akadt közöttük írástudatlan is. A tanyasi cselédnek alig volt szórakozási lehetőségük, hiszen a tanyák elég messze estek a falutól. Bálban évente 3—4 alkalommal fordultak meg, de akkor is inkább marakodtak a falusi fiatalokkal, mintsem szórakoztak. Az ember értékét a föld szabta meg. Csak az számított embernek, akiknek egy-két kvárta földje volt. Még ha jobb képességű is volt a cseléd, akkor is kísérte a jelző: „Ez csak cseléd!". A béreseket és kocsisokat a falubeliek alig ismerték, annál jobban a béresgazdát, a kerülőt, a kasznárt, az ispánt. A módosabb gazdák az utóbbiakkal igyekeztek kiépíteni baráti kapcsolatokat. A béresgazdák, kasznárok, ispánok jómódban éltek. Rövid idő alatt megszedték magukat. Házat, földet vásároltak. Az egészségtelen lakás, a hiányos ruházat, a rossz és egyoldalú táplálkozás, a kulturálódás teljes hiánya jellemezte a cselédség életét. Rádió, villany, könyvolvasás teljesen ismeretlen fogalmak voltak számukra. A szájukból mosakodtak. Maguk szőtte ingben és gatyában, kora tavasztól hideg őszig többnyire mezítláb jártak. De télen sem volt sok családban elengendő lábbeli. Ahol sok gyerek volt, felváltva viselték az egy pár csizmát vagy bakancsot. Tizedes Ferenc 74 éves szikszói lakos így vallott a cselédéletről: „Édesapám 1899-ben került Aszalóra az akkori bérlőhöz, Czinczár Józsefhez, mint béresgazda. A Káptalan-tanyán laktak. Kb. 27 család lakott ott akkor. A Kis-tanya akkor még nem volt meg. Csak 1905-ben építette azt Czinczár József a bérleti díjhátralék törlesztésére. 196
