Dobrossy István szerk.: Foglalkozások és életmódok: válogatott tanulmányok honismereti szakkörök és kutatók munkáiból (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 7. Miskolc, 1965)
Nagy Géza: Falusi szegődményesek munkája és életmódja a Bodrogközben
süldő felbúgott, a felbúgástól már öregnek számított és az öreg után megszabott bért kellett utána fizetni. A természetbeni járandóság fizetésére cséplés után került sor, amikor a pásztorok sorra járták a gazdákat és a bérüket összeszedték. A pásztorok életmódja alig különbözött a parasztság életmódjától. Családjuknak a pásztorbérből megkeresték a kenyerét, azonkívül rendszerint földjük is volt, vagy saját vagy bérelt, s azt a család művelte. Tekintélyük mindig attól függött, hogy mennyire értettek a jószághoz. A jó pásztornak igen nagy volt a becsülete az állattartók közt, ha meg még értett is a gyógyításhoz, a különböző praktikákhoz, akkor meg egyenesen felnéztek rá. Mint ahogy a parasztságnál is megvolt vagyon szerint a tagozódás, ez ugyanígy a pásztoroknál is megtalálható. Legtekintélyesebb volt közöttük a kintháló jószágnál levő gulyás. Ezután következett a rangsorban a tehénpásztor, a hierarchiában legalul a kondás volt. Ez az osztályozás egyrészt az állatok értékéből, másrészt a pásztorok felelősségéből eredt. A kintháló gulya pásztorának mindig szemmel kellett tartani a jószágot, mert hiszen a gazda csak hetenként, kéthetenként ment ki a legelőre megnézni a jószágát, és sok múlott azon, hogy a pásztor mennyire értett a jószághoz. A csordás mindennap hazahajtott, tehát a gazda szeme előtt volt mindennap a tehén, így a csordás felelőssége kisebb volt. A kondás is naponta hazahajtott, azonkívül egy-egy sertés kisebb értékű lévén, mint egy szarvasmarha, még kevesebb volt a felelőssége. A közvélemény a pásztorokat általában az uradalmi cselédekkel egy sorba helyezte. Pedig ez téves felfogás, mert amíg a cselédség a nincstelenek közül került ki, a pásztorok közül nem mindegyik volt nincstelen — legalábbis Karcsán —, hanem jórészük néhány hold földdel és házzal is rendelkezett. Sokszor nem is azért pásztorkodtak, mert éppen megélhetésükhöz kellett ez a foglalkozás, hanem azért, mert szerették. A kondásoknál már inkább került olyan ember a sertésekhez, aki teljesen nincstelen volt. Itt is megvolt azonban az, hogy aszerint becsülték a kondást, hogy mennyire értett a jószághoz, a sertések gyógyításához. Amelyik kondás értett ehhez, annak nagy volt a becsülete. Különösen a férgesség eltávolításához kellett érteni. A „tudós" kondás nem gyógyszerrel gyógyított, hanem ráolvasással. Némelyiknek elég volt a férges koca nevét megmondani vagy éppen a koca színét közölni, s ez elég volt a gyógyításhoz. A „tudós" kondás még a gyógyulás időpontját is megmondta a gazdának. Az ilyen kondásnak természetesen nagyobb volt a becsületé, mint annak, aki csak vigyázta a sertéseket. A „tudós" pásztorokat mindig megbecsülték, egy kicsit féltek is tőlük, mert nemcsak gyógyítani, hanem ártani is tudtak. Ezért azután az ilyen pásztoroknak keresték is a barátságát. Ha esetleg fizetésjavítást kértek, még azt is megkapták. A pásztorok azonban nem tettek ilyet, nem hágták át a régen kialakult szokást. Karcsán sok monda kering a „tudós" pásztorokról. A nagyüzemi gazdálkodás kialakulásával a pásztorok foglalkozása és életmódja háttérbe szorult. Az állatok istállóba kerültek, mind több és több legelő változik át szántófölddé, így a pásztorkodásra nincs szükség. Ma már csak a háztáji tehenek és a sertések őrzésénél kell pásztor. A háztáji tehenek őrzése is a vállalkozó. termelőszövetkezeti tagokra hárult, főleg azokra, akik egészségi állapotuk miatt nem vállalkozhatnak nehezebb fizikai munkára. Kondásnak meg csak a cigánylakosság közül találnak a falvakban vállalkozót. Ma már igen kevés pásztort találunk a jószágok mellett azok közül, akik hosszú ideig hivatásnak tekintették ezt a munkát. A kerülők (mezőőrök) foglalkozása legalább olyan megbecsült volt, mint a pásztoroké. Számuk egy-egy faluban mindig a határ nagyságától függött. Karcsán pl. 1900-tól három kerülőt tartottak a határban. Egy a Felsőmezőt, egy az Alsómezőt, egy pedig a Karádit vigyázta. A kerülők fizetésének alapja a rájuk bízott terület nagysága volt, a 186
