Dobrossy István szerk.: Foglalkozások és életmódok: válogatott tanulmányok honismereti szakkörök és kutatók munkáiból (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 7. Miskolc, 1965)

Nagy Géza: Falusi szegődményesek munkája és életmódja a Bodrogközben

tartott. Olykor baj is származott belőle. Egy mulatozásnak, virtuskodásnak például az lett a vége, hogy feldöntöttek egy kukoricagórét, a benne levő kukoricát pedig elvitték. Másnap persze kiderült a dolog, a tetteseket is elfogták. Ebben az időben aztán a faluban gyakran felhangzott a kas feldöntéséről szerzett nóta: „Elmentünk mink a kovácsnál kártyázni, Elmentünk a Konkoly kassát feldűtni. Nyaklóláncot akasztottak nyakunkba, Úgy kísértek a bíró udvarára." A gazdák, mikor még csak egy kovács volt a faluban, igyekeztek a kovács kedvében járni, igyekeztek vele jó viszonyt kialakítani, mert a munkájára nagy szükség volt a gazdaságban, és hajóban voltak vele, hamarabb elvégezte. Az első időkben a kovács keresetéből gond nélkül eltarthatta családját. Később azonban, amikor már nemcsak egy kovács volt a faluban, s a munkaadók száma is csökkent, a kommenciós kovács megélhetése is nehezebbé vált. Ennek ellenére az 1950-es évek elejéig megmaradt, a termelőszövetkezetek megalakulásával azonban a kommenciós kovácsok munkája feleslegessé vált, a kovácsok a termelőszövetkezetekbe kerültek, vagy felszámolva műhelyüket az iparban kerestek megélhetést maguknak és családjuknak. Szegődményes munka volt a pásztorok foglalkozása is. A pásztorok száma egy-egy faluban nagyobb volt, mint más szegődményeseké, éppen ezért itt a megbecsülés is más volt, mint például a kovácsnál. Nem minden pásztort becsültek ugyanis egyformán. Volt olyan, akinek egy esztendő múltán „kitellett a becsülete", az ideje, hiába szeretett volna maradni a következő esztendőre, az év leteltével menni kellett, nem választották meg újra, mert „csak olyan kényszerű pásztor volt. A jószág sem érezte jól magát a keze alatt. Igazi kenyérbetyár vót, aki csak magával törődött." Az volt az igazi pásztor, akinek a keze alatt a jószág gyarapodott. Karcsán is volt néhány olyan pásztor, akinek az apja, nagyapja is ezt a foglalkozást űzte, akik valósággal beleszülettek a pásztorságba. Ezt bizonyítják a faluban még ma is megtalálható ragadványnevek, mint Kisgulyás Gyuri (Tóth György), Csordás Jani (Tóth János), Csordás Albert (Cs. Szabadka Albert) és Kondás Sándor ( K. Nagy Sándor). A pásztorfogadás gazdája nem a községi elöljáróság volt, hanem a Legeltetési Társulat. Szent Mihály napja előtt legalább egy héttel a Legeltetési Társulat elnöke közhírré tette a faluban a fogadás időpontját és helyét. A fogadás előtt azután azok a pásztorok, akik szerettek volna maradni, vagy szerettek volna bekerülni, ugyanúgy, mint a kovács, „szószólót" kerestek. De akkor is „szószóló" kellett, ha fizetésjavítást akart kérni valamelyik pásztor. A pásztorok aszerint kerültek fogadásra, hogy milyen jószágot legeltettek. A pásztorfogadás mindig jelentős esemény volt, amelyen minden gazda résztvett. A fogadást a Legeltetési Társulat elnöke nyitotta meg. Miután ismertette az összejövetel célját, felolvasta a jelöltek nevét. Ha idegen volt a pásztor, az asztalhoz szólították, hogy a választók megismerjék. Ezután került sor a pásztorok megválasztására. A választás egyesével történt, de a pásztorok ezalatt nem voltak bent a teremben. Először a kintháló gulyák két pásztorát választották meg. Karcsán ugyanis az ökrök és a tinók külön gulyában jártak. Az ökrök a Kökényes, a tinók a Setétér nevű legelőre kerültek ki Szent György napján és éjjel-nappal kint legeltek Szent Mihály napig. Ezután a két csordást választották meg, mert Karcsán a tehenek is két legelőn, a Kiscsorda és Nagycsorda legelőn legeltek. A Kiscsorda legelőre és a Nagycsordára is azoknak a gazdáknak a tehenei jártak, akiknek legelőtulajdonuk volt az említett legelőn. A legelő ugyanis a gazdák tulajdona volt, s aszerint hajthattak rá jószágot legelni, amennyi területtel rendelkeztek. Ha például valakinek 2 kat. hold legelőjoga volt, az 4 tehenet hajthatott ki a legelőre. 184