Dobrossy István szerk.: Foglalkozások és életmódok: válogatott tanulmányok honismereti szakkörök és kutatók munkáiból (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 7. Miskolc, 1965)

Gaál Antal: A halászat módjai és eszközei Tiszabábolnán

A HALÁSZAT MÓDJAI ÉS ESZKÖZEI TISZABÁBOLNÁN GAÁL ANTAL Tiszabábolna közvetlenül a Tisza partján, dombon épült falu. Házait a gyakori áradások nem veszélyeztették. A mélyebb fekvésű területeken viszont megrekedt a víz, s a lápos vidék nádját, sását, kákáját, gyékényét, halát, csíkját s számtalan vadmadarát gyűjtötte, halászta, vadászta a lakosság. Határában a homokhátakon szántóföldi növénytermesztést folytattak. A falubeli nincstelen emberek zöme cselédmunkát vállalt, mások napszámosságot és summásságot. Nagyszámú pásztor élt a faluban, egy részük a lakosság, más részük az egri káptalan uradalmi állatállományát őrizte, de sok pásztor szegődött a Hortobágyra is. A lakosság jelentős része halászattal foglalkozott. A halászat mellett szántófölddel is rendelkeztek. Karácsony után a halász hozzákezdett szerszámai kijavításához, és új szerszámok készítéséhez. Márciusban, amikor az ár visszahúzódott, minden szerszámmal együtt kiköltözött a folyó partján épült kunyhóba. A kunyhóban mindent meg lehetett találni, amire egész évben szüksége volt. A halász ritkán, és csak akkor ment be a faluba, ha valamilyen élelmiszerből hiányt szenvedett. A mesternek volt egy legénye, legtöbbször fia, aki segített lerakni a verseket, kérészt szedett, s ha a halászmester piacra ment, halászott. A régi halászok a halat helyben adták el, de ha nem kelt el a faluban, piacra vitték Mezőcsátra vagy Mezőkövesdre. Tiszabábolnán a halászok maguk készítették szerszámaikat. Ezek zöme fűzfavessző és kenderfonal alapanyagú. Ma ezeket a nyersanyagokat felváltja a műanyag, a perion. Ez sokkal erősebb és tartósabb, csak nehezebb megkötni vele a hálót. A legrégibb ismert halászeszköz Tiszabábolnán a /averse. Négy fő része a szárnyrész, a has, a síp, és a rögzítő karók. A szárnyrész 120—130 cm magas, 3—3,5 m hosszú háló. Ehhez csatlakozik a has, ami tölcsérhez hasonlít, s szélesebb része szárnnyal van összekötve. A hasba lenyúlik a síp. A szintén tölcsérformájú sípból vesszők állnak befelé, s ezek megakadályozzák a halat szabadulásában. A faversét három karóval rögzítik. Ezek 3—3,5 m hosszúak, 3—5 cm átmérőjűek, a földbe szúrt végük ki van hegyezve. A faversét a víz folyásával egy irányban helyezik el úgy, hogy a folyóból minél nagyobb részt foglaljon el. Azért kell így leszúrni, mert a legtöbb hal a víz folyásával szembe úszik, s így elzárják a ragadozók és a másfajták haljárását. Fűzfavesszőből készül a tapogató is. Csak derékig érő, vagy ennél csekélyebb vízben alkalmazták. Ide-oda lépkedve halásztak vele, s minden lépés után lenyomták a tapogatót. Ha egy hal a tapogató alá akadt, megütve a tapogató oldalát kézzel kivették. Gyakran viszont meg kellett kotorni a vizet, mert a hal meglapult a sárban. A tapogatóval halászó a kifogott halat a vállán keresztülkötött zsákba, halastarisznyába rakta. A tapogatónak két fő része van, a káva és a kosár. A káva kör alakban meghajtott kőrisfa, amit a támasztó karóknak kifúrtak. A karók 2—3 cm-re vannak egymástól, s ezekre fonták a kosarat. A káva alatt 5—10 cm-es fonat van vesszőből. Ebben ki van hagyva a fogantyú. A tapogató közepén, alsó részén is van egy 4—5 cm-es fonott rész. Télen, amikor beáll (befagy) a Tisza, s a tavakat is vastag jégpáncél fedi, szintén egyszerű eszközökkel szerezte meg az ember halszükségletét. Napokig járták a jeget hosszúnyelű kisbaltájukkal, s ahol megláttak egy jéghez tapadt halat, hatalmasat ütöttek a hal fejére a jégen keresztül. A hal ettől 137