Dobrossy István szerk.: Foglalkozások és életmódok: válogatott tanulmányok honismereti szakkörök és kutatók munkáiból (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 7. Miskolc, 1965)
Fejes László: Egy miskolci kádármester
akkor is illik lehúzni a kézfogáshoz, ha szarvasbőr!" Apám volt a legboldogabb: „ugye mondtam, hogy szakma ez, ez a szakma, nézzétek meg Lajost, hogy halad!" Haladt az idő is, és 1935-ben katonának bevonultam Budapestre a Radeczky laktanyába, az első honvéd utász zászlóaljhoz. Szükséghíd, szabványhíd készítése, pontonjárás, ez ment egy teljes évig. Kimondottan kádármunkát nem végeztem, de azért itt mind szakemberek voltunk együtt, a kubikosokat is beleszámítva. Leszerelés után újból a régi mesteremhez mentem vissza és talán túlzottan is belevetettem magam a munkába, ösztönzött a pénz is, de méginkább az, hogy Rusznyák Dezső, aki ekkor már 20—25 segéddel dolgozott, nagyon bizalmasan kezdett kezeigetni lányos családjában. Még a többi mesterek is meglepődtek, amikor Szent Orbán ünnepén már kapatos állapotban ideadta a tárcáját és azt mondta: „na Lajos fiam, fizess ki mindent, ami itt még nincs kifizetve, akárki fogyasztotta is!". Ehhez igen nagy bizalom kellett! Én húzódoztam a dologtól, mert nem éreztem magam egyenlőnek ezzel a gazdag mesterrel, de azért nem erőltettem. így történt, hogy valami elhanyagolásból, cipőtörésből fertőzést kaptam és haza kellett utaznom. Sokáig bajlódtam otthon, s az orvos egyszer azt mondta édesanyámnak, hogy ajánlatos volna valami más munkán dolgozni egy darabig, mert visszatérhet a baj. Hiszen, anyám csak ezt várta, ő világéletében azt szerette volna, hogy én is hentes legyek mint az öcsém, aki ekkor már 19 éves fejjel átvette egy elhalt nagybátyánk hentesüzletét és igen jól boldogult. A családi tanács, apám és jómagam ellenzése dacára úgy döntött, hogy otthon maradok az öcsém boltjában, sőt rövidesen egy fióküzletet nyitunk nekem. Elkapott az üzleti lehetőség, de a mészáross got csak szagoltam, a segédek előtt meg nem lehetett szégyenben maradni. így aztán az öcsémtől loptam a szakmát, meg szorgalmasan kijártam a vágóhídra lesni. A szerszámforgatáshoz értettem, és aki egyre jó, az mindenre jó, így aztán hamar ügyesen henteskedtem. Különösen a bárdot tudtam jól forgatni a szekerce után, ami itt igen jelentős volt. Közben öcsém katonának ment és én átvettem mind a két boltot. Ehhez már vizsga kellett és engedély. Szóltam a falubeli mestereknek, hogy szeretnék levizsgázni, szíveskedjenek kifáradni a vágóhídra. A legöregebb mester, csak a fejét csóválta: ,,Ne csináljon a Fónagy-kölyök belőlünk nevetséget, nem elég, hogy szemünk előtt kontárkodik, még szemtelen is." A dolog vége az lett, hogy a legnagyobb szakmai szigorúsággal sem találtak hibát a munkámban, sőt amikor ügyesen kettéhasítottam a jószágot, rámkiáltott az öreg: „mikor tanultad ezt, Te kölyök!". „Tudja ezt minden paraszt" — választoltam csípősen, amit nehezen nyeltek le, de azért a szakma meglett. Közben én is a frontra kerültem az öcsém után. Sajnos, ő ott is maradt. Jómagam egy teherautóval jártam végig az orosz frontot, mint gépkocsivezető. A sok kegyetlen emlék helyett csak annyit, hogy hosszú időn keresztül magammal cipeltem egy eleven süldőt, amit még szopósmalac korában szedtem fel és annyira hozzám szokott, hogy a civilektől visítva menekült, csak a katonaruhások között érezte jól magát. Vonuláskor kéredzkedett fel az autóra, mint egy kutya. Ez volt a derű a pokolban. Hazajövet véglegesen el kellett döntenem, mit csináljak. Mivel az élelem volt ekkor a legnagyobb dolog, maradtam a hentességnél. Bejöttem Miskolcra, az Iparkamarába. Mestervizsga engedélyt kértem, amit megkaptam, levizsgáztam, s az öcsém boltjában, Csaton dolgozni kezdtem. Szépen indult a dolog, de az események úgy hozták, hogy már nem lehetett tudni, mikor csinál az ember törvényes vagy törvénybe ütköző cselekedetet, és semmi kedvem nem volt egy pincéből figyelni a történelmi változásokat. Bezártam a boltot és nagyüzemi dolgozóként kerestem menedéket az idők viharai elől. Mivel a fronton a motort is javítani kellett, meg a hordókhoz is volt valami közöm, a Kőbányai Sörgyár miskolci üzemegységében lettem üzemlakatos. Olyan jól ment a munka, hogy a fizetésemet rendszeresen emelték. A budapesti szerkocsinak alig kellett kijönni, mindent megcsináltunk házilag. Végül még állandó, díjtalan beszélgetési lehetőséget 116
