Dobrossy István szerk.: Foglalkozások és életmódok: válogatott tanulmányok honismereti szakkörök és kutatók munkáiból (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 7. Miskolc, 1965)
Fejes László: Egy miskolci kádármester
Bentlakásos tanuló lett, évi 3 mázsa búzát kellett fizetni, vagy annak az árát. A munkaidő látástól vakulásig tartott, általában reggel 5-től este 8-ig. Télen korábban fejezték be a munkát. A 3 éves tanulóidő kemény volt, de nem embertelen. Volt abban családiasság is, ami azt jelentette, hogy mindenki olyan bánásmódot kapott, amilyet megérdemelt. Természetesen nem csupán a szakmában voltak foglalkoztatva, hanem a ház körül is, bár később magának a mesternek volt érdeke, hogy a műhelyben dolgozzék, s minél többet. Egy jó inas igen komoly hasznot jelentett, hiszen egy, másfél év után majdnem önállóan tudott dolgozni. Azt nem mondhatjuk, hogy ingyen, hiszen az „ingyen munkáért" az inas szakmát kapott. De a ház körüli munkák sem voltak fölöslegesek, hiszen az édesapa még 90 éves korában is úgy kiabált a fiatalokra: „csak azután úgy etessétek azt a hízót pontosan, ahogyan én tanultam inas koromban, különben elvész az étvágya." Vagyis, ha ügyes és szemfüles gyerek volt valaki, úgy sok hasznos dolgot megtanulhatott, aminek később a szakma mellett még jó hasznát vette. Lajos bácsinak különösen iparkodni kellett, mert mint szakmabeli családból származó gyerektől, tőle többet vártak. Sokszor mondotta a mester: „Te nem paraszt gyerek vagy, Tőled mást várok." Sok probléma nem is volt, hiszen az ő egész gondolatvilágát az töltötte be: megszerezni a szakmát. Ennek a becsvágya égette. A sport, szórakozás mai túlzott jelentősége ismeretlen volt. Egyszer egy futballmeccsen egy falubeli susztersegéd játszott igen jól, mire a falubeli gazdák így dicsérték meg: „ez megy neki, de egy pár csizmát nem tud becsületesen megcsinálni". A fizikai munkán túl heti 3 alkalommal iskolai oktatáson vettek részt, ahol anyagismeretet, számtant és szakrajzot tanultak. Lehetséges, hogy nem volt az elméleti oktatás olyan színes és sokrétű, mint a mai, de alapos volt, szorosan a tárgyra irányuló. Az iskola bizonyos szempontból kikapcsolódást jelentett éppen úgy, mint a mai gyermekeknek. Egy kicsit a vakációt is pótolta, mert bizony az nem sok volt. Külön szabadságidő nem volt. Csupán az egyházi, nemzeti ünnepek, meg a búcsú alkalmára utazhatott haza az inas szüleit meglátogatni. Na meg a vásárok, azoknak igen nagy volt a jelentősége minden szempontból. Az volt csak az igazi ünnep, a mester áruit: hordókat, puttonyokat, kádakat, vedreket szekérre rakni és vásárba menni. Itt ismerkedett meg a fiatal kádárinas a más vidékről való mesterekkel és inasokkal, akiknél majd szabadulása után vándoréveit töltheti, összehasonlítást tehetett áru és áru között. Új darabokat ismer meg és „lop" is el egy kicsit a szemével. Megismeri a kereskedést, az üzletet, amit később ő is maga fog bonyolítani. Minden vásár egy kicsit ipari kiállítás is, ami a szakma fejlődéséhez feltétlenül hozzájárul. Nem véletlen, hogy én magam is a vásárban néztem ki azt a mestert, akihez felszabadulásom után kerültem, anélkül, hogy erről vele a vásárban beszéltem volna. No, de kezdjem az elején. „Az önálló munkát apró, értéktelen darabokból kezdtem csinálni. Apró kis meritőket, dézsákat. Ezeken még igazítottak, de már azért az én munkámnak számították. Ilyen kis ügyes dolgokat, mint az én tanulóm most." S ezzel leemel az ablakból egy frissen állított kis dézsát. Szeretettel forgatja, sőt igazít, húz rajta s azzal visszaállítja a helyére. Hamiskásan kacsint, hagy higgye a kis srác, hogy magától igazodott. Az ösztönzést már akkor is az iskolai kiállítások adták, melyekre minden tanulónak be kellett vinnie valamit. „Egy igen jól sikerült kis dézsát a rajztanárom vitt el. Ügyes kis jószág volt. Két fenékkel csináltam, közé sörétet tettünk, így minden billentésnél csörgött. Volt mivel dicsekedni a 753-as cserkész csapatban a fiúknak, ahová a mesterem ajánlólevelével sikerült bekerülnöm. A munkán kívüli időt szinte teljes egészében ebben a közösségben töltöttük, míg később hasonló ajánlásokkal a Legényegylet tagja lettem. Isten áldja a tisztes ipart — énekeltük estéről estére a különböző szakmákból összesereglett ifjúság körében, ami abban az időben a cserkészethez hasonlóan második otthonunkká vált. 114
