Lajos Árpád: Borsodi fonó (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 3. Miskolc, 1965)

« 4 BEVEZETÉS • ui m ii i . un M • mi •' A fonó mint társas munka és mint népszokás, a maga egységében Borsod népéletének is szerves része volt« Századokon át meg-megujulva, gazdag változatokban elterjedve virágzott, s egyes területeken /a palócságnál, beleszámítva a Bükk hegység északi környékének falvait, a matyóság két szigetén? Tardon, Szentistvánon, a hozzájuk közeleső Délbükkalján, távolabb, keletre a Bódva völgyén, Csereháton, s legkeletebbre a Bodrogközben/ szinte napjainkig fennmaradt . Társadalmi, gazdasági át alakulásunk hatalmas sodrában ez is elmerült« Már csak emlékei élnek

0 Be ezek az emlékek is gyorsan fakulnak, enyésznek« Felszinrehozásuk, történeti és népművészeti emlékként való átmentésük az utókor számára égetően sürgős és részletekbemenő munkát jelent« Ehhez a munkához kivánok hozzájárulni a Borsodi fonó-val« Ez a monográfia leiró módszerrel készült» Borsod-Abaúj-Zemplén megye különböző tájaira kiterjedően, századunk elejéig visszanyúló visszaemlékezések nyomán, s az adatközlők szemléltetéseit is /egyes munkarészletek bemutatása, dalok, játékok közlése/ felhasználva, szakaszonkint leirja a fonóélet jelenségeit, jellemez, összefoglal • Tárgykörének központi területe a fonás időszakát öleli fel, azt a meg-megujuló időtartamot, mely a késő őszi és a téli hónapokat foglalta magába, A fonást megelőző kenderfeldolgozó munka szakaszait /kendermagvetés, nyüvés, áztatás, törés, gerebenézés/ csak vázlatosan, áttekintŐleg ismerteti, mintegy előrepillantásulo