Lajos Árpád: Borsodi fonó (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 3. Miskolc, 1965)

< - 64Ö tuk el« Amikor gyüttünk, a fonóházba azokra figyeltek, akik nagy zajt csaptak« Közben az egyik székre leült egy lány vagy asszony is megtette, két hosszú napraforgó szárat nyújtott at a másik székre, azoknak a végire egy pár csizmát húztak, majd a két szók kdzt le téri tették lepedővel, ugy hogy a lánnak csak a feje látszott« Lehunyta a szemit. Még az állát is felkötötték kendővel« Nocsak, egyszerre nekiálltunk siratnit remec - €úk „ Ju _ ,. ^Z^_^ - f> I. TI—ÍF^i Olyan vót, mint egy temetés« Aki hirtelen nem tudta, csak látta, azt hitte, hogy a nehissig gyün rá, ugy megijedt« De aztán a halott felkelt. Akik megijedtek, azok bosszankodtak, azut oszt nevettek, még egymáson is, hogy megijedtek« Azér várták, lestek a legjobban a maskurásokat, mer többen gyüttek és mindig sort kerítettek egy kis táncra« Az vót as igazi mulatság, amikor a sokféle maskara megtáncoltatta a fonóházlakat* Elkapkodták a lányokat a guzsaly mellül, ük meg szívesen mentek« Hát még mikor citerát is hoztak a legények« Ki a cigányXI, ki a kéményseprővel, ki 'a vén emberrel táncolt« Mikor kitáncoltuk magunkat, azzal küldtük el a maskurát, hogyi