Lajos Árpád: Borsodi fonó (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 3. Miskolc, 1965)

ÚTRAVALÓ Szép szavakból szeretnék nagyszerű útravalót csomagolni abba az országot-világot bejáró uti tarisznyába, amely Lajos Árpádnak, a kiváló miskolci folkloristának ezideig legnagyobb tudományos-művészi alkotását, élete legkiemelkedőbb müvét Viszi széjjel. Nem azért irom ezeket a dicsérő sorokat, hogy ajánljam e könyvet, - erre nincsen szüksége, - hanem azért, hogy rámutassak e;nagyszerű könyv társadalmi jelentőségére azok elolt Is, akik hajlandóak lenéző mosollyal kisérni a benne megörökitett emlékezés eke t'^az emberiség talán legkorábbi eszmélés ei t i s őri zŐ, é gy nz e r.Ü, naiv, női e s hagyományokat, amelyeket a ma hangos és luzas. forgatagában csak erre hivatott elme kópés előkotorni a hagyományőrizők emlékezetének legrejtettebb zugaiból, A kendermunkák és a fonó borsódi-palócos sajátosságait, a munkákhoz fűződő hagyományos szórakozásokat Lajos Árpád ügy irta le, hogy müve ne csupán tudományos forrásmunka, hanem szórakoztató olvasmány is legyen. Nála e két fontos korszerű követelmény nem kibékíthetetlen ellentét, mert a borsodi néppel él, e népért dolgosik és e népnek nyújtja át müvét, mint felszabadulásunk 2o. évfordulójára szánt ajándékot. A borsodi népművészet szellemi kincstára ez a szép könyv, mely millió és millió asszony és leány, megszámlálhatatlan nemzedékek sora aggódó sóhajtását, szerető gyötrelmét és szenvedését művészi süritettséggel sugározza felénk, az olvasókra, az utódokra, amikor a megmérhetetlen türelmet igénylő munka hajszálfinom szálaiból font, fonalaiból szőtt, elszakíthatatlan és elnyűhetetlen termékeit csodáljjuk. Lajos Árpád nevét először Győrffy Istvántól, a hires etnográfustól hallottam. Éppen az Ethnographia cimü folyóirat .Solymossy-emlékszámáról tárgyaltam vele, amikor csengett asztalán a telefon. Ma sem tudom, hogy kivel beszélt a nagytekintélyű professzor, csak arra emlékszem, »hogy a méltatlanko-