Lajos Árpád: Borsodi fonó (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 3. Miskolc, 1965)

- 46 ták, hogy "seregre jaarónk

". a sajóvölgyiek igys "csataóba jaórónk", északi bükk-környékieks "összecsatázónk"

. "

összecsuprozónk"

, "osszecsuportoskodónk

" /"csuporba" = cso» portba járnak/. Az abauj-zémpléni hegyköziek igy mondták: "csomókára möntünk

", a tiszavidékiek ehhez hasonlóan a fonóba járást igy emlegetik? "

csomóra jártunk

". Régente a korcsoportok annyira elkülönültek, hogy nővérek se jártak egyazon fonóházba, s ma is emlegetik, hogy az azonos évben született lányok tartottak együtt /barkóság/« A fonóházak megfőgadása a viszontszolgálat vállalásával kedves, megható példa volt a lányokat szivesen látó szegény nénik megsegítésére. Kaptak egy szerény házrejteket /de sohasem a kamrát, hanem a szobát, melyben lehetőleg tükör is volt/, s adtak ennek fejében ennivalót, vagy kendert /szöszt/ - a barkóságban mindkettőt «-, vagy adtak pénzt, vagy segitettek fonni, vagy bizonyos alkalmakkor takarítottak, s a fűtésről, világításról gondoskodtak - a fűtőanyag hordásában /fa/ gyakran a legények segítettek» A természetbeni szolgáltatásokat már a fonóidóny elején megadták, de aki tudott, később is hozott gyakran otthonról elcsent élelmet. Mi mindent hoztak össze? Mivel szolgálták meg a fonó házakat? Lássunk néhány példát azokról a tájakról, ahol a fonóházák legtovább, századunk első felében még megmaradtak. HANGQm-SAJÓVÖIi&Y. /BARKÓSÁSZ. Domaházag 12 pár cső kukorica, 1/2 véka búza, 1 guzsaly szösz /3 simitó maréknyi kenderből/; Hangonyg 1/2 lit. mák, 1 lit. bab, lo pár cső kukorica; Járdánházag 2 marék szösz /cca 1 guzsalyra való/, 1/4 véka búza, 16 pár cső kukorica;