Lajos Árpád: Borsodi fonó (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 3. Miskolc, 1965)

- 42 ütött, vagy sokszor megjárta egy piszkafaj vagy piszkavas is, esetleg a szénvonó nyele, vagy akár a napraforgó szára. A tanuloguzsalyra kötötték a csepüt, annak is a leghitványabbiU kát, az u.n. "rántást", a gereben fogai közül a legutolsót, a legdurvábbikat,. hadd dörgölje el /ahogy a palócságban mondták: "dorogjálja el"/. Ha nem is lesz belőle mindjárt' fonal, de esetleg motollára való madzag igen» Alsó Hernád-melléken a lánygyerek a "kucká"-t fonta le a napraforgószárról, vagyis elhajintott csepüdarábokat, melyekkel a hasfájós emberek a köldöküket gyógyítgatták. Általános tanitási mód volt, hogy az anya rákötötte a rossz csepüt a fára, s átnyúlva felette, kezdte fonni a hitvány anyagot, mutogatta, hogy kell, közben szóval is biztatgatta: "tanuld meg hamar, mert nem lesz staférung!" Sok kell ám a sifonyba!" Aztán átadta neki a munkát: "Fonjad csak! macskanadrágnak valót!" "Jó lesz macskanadrágnak" "Ebbü varrsz majd kisjányom selyemszoknyát!" A munka elsajátitása, gyakorlása nem volt könnyű dolog. Hol a balkézzel volt baj /húzás, nyújtás, nyálazás/, hol a jobbal /orsópergetés, sodrás. A kétféle kézmozgatás egybehangolása, beidegzése kezdetben nagyon fárasztó volt. A felnőttek mosolyogva nézték a gyermek első fonó mozdulatait. Tréfás megjegyzésekkel.dicsérgették a kicsit: "Nocsak! Manci is nyaggati mán.." /Csereháti megfigyelés/. "É, hogy nyüzgeeli maan Rozika!" /Nyüzgéli • nyuzogatja/. /Barkósági megfigyelés/. "No, sikerült nyaólazni egy paószmamadzagot í" /Bódvávölgyi megfigyelés/. A Hernád-vidékiek igy tréfálták a kis próbálkozót: "No, font mán egy bika tökire valót»." Taktaközben igy dicsérték a kislányt: "Nicsak! a kis Ica most főni .a bikára a gatyát!" A gyermek lassacskán átküzdötte magát a nehézségeken, de még sokáig csak durván: hurkásan /általános/ tu-