Lajos Árpád: Borsodi fonó (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 3. Miskolc, 1965)

- 41 « AMUJ-ZEBSPLÉNI HEGYKÖZBEN• /a cinke is azt mondis/ "Gsicsidor, esicsidor, kimpios, Nem fontál, nem fontál, Ki van a kimpica!

11 BODBOGKŐZBENt /a pacsirta igy mondi tavaszkor«/ ft

CsieBÍdDr-»ssicsidDr—csicsidor! Nem fontál, nem fontai, kin a kimpics!

1

* A fonás lelkiismeretes végzésére, s ennek megbecsülé» sere a nők mindig nagyon vigyáztak* A jól fonnitudást nemcsak magukban ápolták, de kötelességüknek tekidtették nemzedékről-nemzedékre áthagyományozni is. Az asszony erre tanitotta a lányát, gyakorta a nagyanya unokáját, s még hozzá jókor, korán, hogy a felnövő lánygyerek szakértelmében, szorgalmában gyönyörködjék, s leendő házaséletének útjára nyugodtan, bátran bocsáthassa» A fonnitudás átadása« hagyományozása* A guzsallyal, orsóval való bánnitudásra a leány hamar szert tett» Anyja, .nagyanyja nem várt addig, mig a lánygyerek kijárja az elemi iskolát© Általában a nyolcadik, ki-, lencedik életévét tartották a legfogékonyabb kezdő időnek» A palócság körében még ennél is jóval hamarabb elkezdették a fonást« A hangonymellékiek már a kis iskoláskor elején, hat éves korban» A bódvamentiek még ennél is hamarabb, ötéves korban» A kislányt nem nagyon kellett kényszeríteni a fonás próbálgatására, a gyermek szivesen utánozgatta a felnőttet, gyakran előfordult, hogy amannak távollétében vette a guzsalyat, orsót és hozzányálazott, hozzásodort a fonalhoz egy-két "hurkát. » A tanuláshoz persze nem a legjobb esaközt és kendert adták a gyermek kezébe. Tanulóguzsalynak jó volt egy kis bot, aminek a vé.glbe a lányka apja egy durván kifaragott guzsalytalpat