Lajos Árpád: Borsodi fonó (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 3. Miskolc, 1965)
22 aljnak", az ilyen kender n még rövid gatyának se jó". Mint általában mindenütt, Borsodban is próbafcöíféssel állapítják meg legbiztosabban, hogy az áztatás a kellő mértéket elérte: egy-két kihúzott szál megtörésekor ha a kender kérge könynyen eltörik, s jól előtűnnek a szálak, ki lehet hányni a kivéket, kapával, gereblyével lehúzzák róluk a sarat, követ, kimossák, majd szétterítik száradni őket. A szárításra való szétterítést, vagyis egy kivekötelnek a derekon való meghagyásával a kivé sátoralakban való el csavarását és felállítását mind Nyugat, mind Keletborsodban zömmel a "satoritas"* "sátorgatás" szóval fejezik ki, de a Bükk ós a" Saj ó-Hangöny közti falvakban, tehát a palócság egy részében ,t baksálás ,,nak is emiitik«,* A magvas kender szárítása már gyakran otthon történik, mert mire ez kiázik, ősz eleje van, s a napok esősek, hűvösek lehetnek» Leginkább a sütőkemencében szárítják meg. A régente országosan használatos volt kenderszáritó kemencék utolsó nyomai, hírmondói a barkóság körében találhatók még meg. /Északi Sajómellék, Bán-völgy, Északbükkalja: az idősebb barkó asszonyok, akik még szórványosan foglalkoznak kenderrel, ragaszkodnak a falu szélén földbeásott kenderszáritó gödrökhöz, u.n. "milék^-hez• Ezekben szárítják ki, vagyis "kimilézik 1 * ősz'ele jón a tökéletesen megszáradni nem tudott magvas kendert. Tüzet raknak a gödörbe, s e tüz fölött a szétoldott kendörkivéket egymásnak állitgatják. Mig a kender szárad, külön asszony ügyel fel, nehogy begyulladjon a kender. A kiáztatott és megszárított kenderkivéket szétoldva, még a házak falaihoz, kerítésekhez is ki szokták állongatni a törés előtt. Bak, baksa - kecskebak formában való felállongatás. V.o. "elkecskéllés" /Magyarság néprajza I-.kot.3oo old./
