Istvánffy Gyula: Palóc népköltési gyűjtemény (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 2. Miskolc, 1965)

kezet aratta, a másik csépiette, a harmagyik őrlötte a búzát, a negyedik kemencét fűtött, kenyeret dagasztott. Egyszóval regveire minden úgy volt, ahogy a király kívánta. Nem lett Juliskának semmi bántódása. A két testvér sehogyse nyughatott ebbe bele, újfent beárulták hát a lányt. A király megéntelen hívatja Juliskát. — No lányom, azt hallom, hogy te különb palotát tudnál egy éjszaka építeni, mint itt ez enyém. Hát ha tudsz, regveire úgy legyek, mert különben felakasztatlak. A lány megint csak sír-rí egész álló nap. Estére kimegy a kertbe, ott is csak könyvezik. Egyszer oszt eszibe jut a méhecske, s azt mondja: Züm, züm méhecske, Jöjj a segítségemre! Hát csakugyan ott terem a kis méh. — Mi bajod van édes gazdám, Juliska? — Juliska aztán elpanaszolja, hogy mit mit nem kíván a király. — Hacsak ez kell édes gazdám, sose búsulj! Feküdj idi a gyepre a fa alá, aludj egyet, reggelre minden meg lesz, ahogy a király kívánja. Hát meg is lett. A méhek olyan pompás kastélyt építettek viaszbul, hogy regveire kelve Juliska itt ott tanálta magát a harmagyik emeleten. A nyitott ablaknál nagy vígan danólgatott. Nem lett hát Juliskának, semmi bántódása, sőt ím' tetszett a királynak, hogy ilyen tudalmas,

3 helyrevaló fejérnép a szobalánya. De nem tetszett ám a csordás, meg a kondás bojtárnak. Memmeg harmadszor is beárulják a lányt a királynak, az meg harmadszor is hívatja. — Hallom lányom, hogy te csak amolyan koldus királynak tartol, akinek pénze sincs elég, hát ha reggelre kelve nekem száz véka aranyat ide nem teremtel, halál fia vagy. Itten a lány, Juliska megéntelen csak elkeseredik, sír-rí, hogy mitévő legyek. Eszibe jut a sánta farkas. Előveszi hát a botocskát, jól megveri véle kível-belől az ajtót, arra a farkas ott terem, oszt Juliska elpanaszolja, hogy mit kíván tőle a király. — Sohse búsulj édes gazdám, Juliska! Nézz szi, ittég van la! Ez a dobocska, az egyik feneke aranyból, a másik bőrből. Ülj a hátamra, a dobot vedd magad elé, aztán üssed a botocskával a dob aranyos ódalát, amíg én azt nem mondom: elég. Ügy is volt. Lementek a kastély udvarára, ott Juliska felült a farkas hátára, elkezdte verni a dob aranyos fenekét. Hát lelkem teremtette, a dobszóra jött a sok farkas a kastély kapuján befelé, mint a nyáj, mikor a legelőrül hazatér. Ellepik az udvart, bemennek a kastélyba, az ajtót, ablakot betörik, felugrálnak a selyem bútorokra. A király megihed, kéri Juliskát, hogy hagyja abba a dobolást, nem kell neki már a száz véka arany se, csak békébe lehessen. De Juliska még hétszerte jobban verte a dobot. A teméntelen farkas 3. okos 236