Tóth Arnold (szerk.): A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 57. (Miskolc, 2018)
Tanulmányok Miskolc várostörténetéből - Pirint Andrea: Miskolc anno. A régi város, rajzolt emlékképei
88 Pirint Andrea a 19. század utolsó évtizedében indult el az a folyamat, amely apró lépésekben előre haladva, sok fáradozással, majd a trianoni döntéssel elvesztett Nagybánya hiányát pótló miskolci művésztelep megalapításával az 1920- as évektől pezsgő képzőművészeti életet eredményezett. A pezsgéshez önmagában véve kevés lett volna a Képzőművészeti Főiskola növendékeinek nyári itt tartózkodása, és bár nem elhanyagolható az őket irányító mesterek miskolci működése sem, az egész éves folyamatosságot a helyi, illetve a helyben megtelepülő festők, raj ztanár-művészek biztosították. E tanulmány terjedelmi keretei nem engedik meg, hogy Miskolc II. világháború előtti képzőművészeti életének (egyéni szereplőinek és szerveződéseinek) átfogó bemutatását adjuk. Barms Ödön (1888—1950) festőművész 1929-ben több mint harminc művésztársa nevét említi — és munkásságukat hosszabban-rövidebben ismerteti —, akik a város akkori képzőművészeti életében megítélése szerint fontosabb szerepet játszottak (Bartus 1929). Ez a létszám nem mondható alacsonynak, és ha hozzátesszük, hogy felsorolása korántsem teljes, valamint, hogy kéziratának lezárása után rögvest újabb — és jelentős - alkotók települtek a városba, akkor világosan látszik, hogy Miskolcon a 20. század első felében ténylegesen is aktív képzőművészeti élet zajlott. „Az így megnövekedett művészgárda most már ostrom alá vesz} ecsetjével, rajztollával Miskolc szép vidékét, s városunk egyes részeit, s alkotásaikat időről-időre bemutatják egyre szaporodó kiállításainkon” — fogalmaz a festő (Bartus 1929, 260). A városábrázolások fontosságát Miskolc ez időbeli történései adják. Mindenekelőtt az a tény, hogy a rendszeres képzőművészeti élet kibontakozásának ideje éppen egybeesett a tervszerű városrendezés első nagy periódusával. Miskolc első komolyabb városrendezési terve 1894-ben született, s ezzel fokozatos átalakulás vette kezdetét, amely az 1920-as évekkel váltott nagyobb sebességre. A trianoni döntést követően, Kassa hiányában, Miskolc lett a határon inneni régió központja. Az űj helyzet hatalmas lökést adott a modern város kialakulásának. Nemcsak a régi, megrongálódott házak kerültek lebontásra, de utcák egész sorai tűntek el nyomtalanul. Az ábrázoló jellegű képzőművészeti alkotásokat a történetírás alapvető forrásként használja. A városképi részleteket rögzítő festmények — létrejöttük okait tekintve — alapvetően szándékolatlanul válnak az idő múlásával dokumentumokká, s őrzik meg volt-nincs épületek, városrészek emlékét az utókor számára. Selyebi Kiss Lajos (1864—1945) rajztanár-festő munkássága nemcsak azért érdemel kiemelést, mert miskolci kortársaival ellentétben a városképfestészet műfaját ő szinte kizárólagosan és szisztematikus alapossággal művelte, ezzel pedig tetemes számú „dokumentumot” hagyott hátra, hanem azért is, mert munkáit szándékoltan is dokumentumoknak szánta. 1894-es miskolci letelepedésétől kezdve hosszú évtizedeken át felmérhetetlen számú akvarellképen rögzítette a korabeli város hangulatát. Víz festményeinek intimitása, a turisztikailag kiemelt objektumok helyett a megbújó részletekre koncentráló témaválasztása éppúgy alkotásainak jellegzetességei között említhető, mint a topográfiai adatoknak és a készítési időnek a historikus alaposságával a képek hátoldalára történő feljegyzése. Gyakorta választott megörökítésre olyan épületeket és városrészleteket, amelyek fölött eljárt az idő. Munkásságának emlékmentési tendenciája leginkább azon képein szembeötlő, melyek a megfestés idején már veszélyeztetett, s azóta megsemmisült nevezetességeket ábrázolnak. Képzőművészeti munkássága, annak gazdagsága és színvonala, valamint a mögötte álló indítékok komolysága az 1945 előtti miskolci városkép festészet kulcsfigurájává teszi személyét.1 * * * * A dokumentálási szándékosság, ami az omladozó városrészeket ábrázoló Kiss-féle akvarellek láttán a jelenkor embere számára inkább csak megsejthető, a kortársak előtt ténylegesen is tudott volt. Barms Ödön 1929-ben a következőképpen fogalmaz Kiss Lajos munkásságával kapcsolatban: „... Miskolc régipatriárchális életéből igen sok jellemző és hangulatosjelenetet örökített meg rajztollával, ecsetével, melyek a rohamlépésben fejlődő és emiatt erősen változó városunk arculatárólfognak örökbecsű adatokat szolgáltatni” (Bartus 1929, 256). A 20-as évek miskolci értelmisége tehát tudatában volt a városrendezéssel járó változások súlyának, s az arra érzékeny Kiss Lajos az utolsó pillanatokat megragadva, mintegy emlékgyűjtő szándékkal fordult közvetlen környezete felé. Valójában nem ő volt az egyetlen, aki a változások láttán halaszthatatlannak ítélt emlékmentésbe fogott. Törekvése egy jól körülhatárolható értelmiségi közösség célkitűzésével volt azonos. Az emlékmentési szándék közösségi, mondhatni mozgalmi jellege Kiss Lajos városképeinek 1931-ben rendezett tematikus kiállítása kapcsán határozottan kitapintható. A tárlat valójában három alkotó városkép témájú akvarelljeit tárta a közönség elé. Ekkor mutatkozott be festőként Szeghalmy Bálint (1889—1963) építész, akit 1929-ben helyeztek a miskolci hivatal élére, a trió 1 Kiss Lajos áldásos és áldozatos tevékenységéről, kiemelten a régi várost megörökítő alkotásairól és rajztanári működéséről a korábbiakban már részletes bemutatást adtunk (Pirint 2013; 2017). Festői munkásságával kapcsolatban e helyen csupán a legfontosabb elemekre szorítkozhattunk.
