Tóth Arnold (szerk.): A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 57. (Miskolc, 2018)

Tanulmányok Miskolc várostörténetéből - Pirint Andrea: Miskolc anno. A régi város, rajzolt emlékképei

88 Pirint Andrea a 19. század utolsó évtizedében indult el az a folyamat, amely apró lépésekben előre haladva, sok fáradozással, majd a trianoni döntéssel elvesztett Nagybánya hiányát pótló miskolci művésztelep megalapításával az 1920- as évektől pezsgő képzőművészeti életet eredménye­zett. A pezsgéshez önmagában véve kevés lett volna a Képzőművészeti Főiskola növendékeinek nyári itt tar­tózkodása, és bár nem elhanyagolható az őket irányító mesterek miskolci működése sem, az egész éves folya­matosságot a helyi, illetve a helyben megtelepülő festők, raj ztanár-művészek biztosították. E tanulmány terjedelmi keretei nem engedik meg, hogy Miskolc II. világháború előtti képzőművészeti éle­tének (egyéni szereplőinek és szerveződéseinek) átfogó bemutatását adjuk. Barms Ödön (1888—1950) festőmű­vész 1929-ben több mint harminc művésztársa nevét említi — és munkásságukat hosszabban-rövidebben is­merteti —, akik a város akkori képzőművészeti életében megítélése szerint fontosabb szerepet játszottak (Bar­­tus 1929). Ez a létszám nem mondható alacsonynak, és ha hozzátesszük, hogy felsorolása korántsem teljes, valamint, hogy kéziratának lezárása után rögvest újabb — és jelentős - alkotók települtek a városba, akkor vilá­gosan látszik, hogy Miskolcon a 20. század első felében ténylegesen is aktív képzőművészeti élet zajlott. „Az így megnövekedett művészgárda most már ostrom alá vesz} ecsetjével, rajztollával Miskolc szép vidékét, s városunk egyes részeit, s al­kotásaikat időről-időre bemutatják egyre szaporodó kiállításain­kon” — fogalmaz a festő (Bartus 1929, 260). A városábrázolások fontosságát Miskolc ez idő­beli történései adják. Mindenekelőtt az a tény, hogy a rendszeres képzőművészeti élet kibontakozásának ideje éppen egybeesett a tervszerű városrendezés első nagy periódusával. Miskolc első komolyabb városrendezési terve 1894-ben született, s ezzel fokozatos átalakulás vette kezdetét, amely az 1920-as évekkel váltott na­gyobb sebességre. A trianoni döntést követően, Kas­sa hiányában, Miskolc lett a határon inneni régió köz­pontja. Az űj helyzet hatalmas lökést adott a modern város kialakulásának. Nemcsak a régi, megrongálódott házak kerültek lebontásra, de utcák egész sorai tűntek el nyomtalanul. Az ábrázoló jellegű képzőművészeti alkotásokat a történetírás alapvető forrásként használja. A városképi részleteket rögzítő festmények — létrejöttük okait te­kintve — alapvetően szándékolatlanul válnak az idő mú­lásával dokumentumokká, s őrzik meg volt-nincs épü­letek, városrészek emlékét az utókor számára. Selyebi Kiss Lajos (1864—1945) rajztanár-festő munkássága nemcsak azért érdemel kiemelést, mert miskolci kortár­saival ellentétben a városképfestészet műfaját ő szinte kizárólagosan és szisztematikus alapossággal művelte, ezzel pedig tetemes számú „dokumentumot” hagyott hátra, hanem azért is, mert munkáit szándékoltan is do­kumentumoknak szánta. 1894-es miskolci letelepedésé­től kezdve hosszú évtizedeken át felmérhetetlen számú akvarellképen rögzítette a korabeli város hangulatát. Víz festményeinek intimitása, a turisztikailag kiemelt objektumok helyett a megbújó részletekre koncentrá­ló témaválasztása éppúgy alkotásainak jellegzetességei között említhető, mint a topográfiai adatoknak és a ké­szítési időnek a historikus alaposságával a képek hát­oldalára történő feljegyzése. Gyakorta választott meg­örökítésre olyan épületeket és városrészleteket, amelyek fölött eljárt az idő. Munkásságának emlékmentési ten­denciája leginkább azon képein szembeötlő, melyek a megfestés idején már veszélyeztetett, s azóta megsem­misült nevezetességeket ábrázolnak. Képzőművészeti munkássága, annak gazdagsága és színvonala, valamint a mögötte álló indítékok komolysága az 1945 előtti mis­kolci városkép festészet kulcsfigurájává teszi személyét.1 * * * * A dokumentálási szándékosság, ami az omladozó városrészeket ábrázoló Kiss-féle akvarellek láttán a jelenkor embere számára inkább csak megsejthető, a kortársak előtt ténylegesen is tudott volt. Barms Ödön 1929-ben a következőképpen fogalmaz Kiss Lajos munkásságával kapcsolatban: „... Miskolc régipatriárchá­­lis életéből igen sok jellemző és hangulatosjelenetet örökített meg rajztollával, ecsetével, melyek a rohamlépésben fejlődő és emiatt erősen változó városunk arculatárólfognak örökbecsű adatokat szolgáltatni” (Bartus 1929, 256). A 20-as évek miskolci értelmisége tehát tudatában volt a városrendezéssel járó változások súlyának, s az arra érzékeny Kiss Lajos az utolsó pillanatokat megragadva, mintegy emlékgyűjtő szándékkal fordult közvetlen környezete felé. Valójá­ban nem ő volt az egyetlen, aki a változások láttán ha­laszthatatlannak ítélt emlékmentésbe fogott. Törekvése egy jól körülhatárolható értelmiségi közösség célkitűzé­sével volt azonos. Az emlékmentési szándék közösségi, mondhatni mozgalmi jellege Kiss Lajos városképeinek 1931-ben rendezett tematikus kiállítása kapcsán határozottan ki­tapintható. A tárlat valójában három alkotó városkép témájú akvarelljeit tárta a közönség elé. Ekkor mutatko­zott be festőként Szeghalmy Bálint (1889—1963) építész, akit 1929-ben helyeztek a miskolci hivatal élére, a trió 1 Kiss Lajos áldásos és áldozatos tevékenységéről, kiemelten a régi várost megörökítő alkotásairól és rajztanári működéséről a ko­rábbiakban már részletes bemutatást adtunk (Pirint 2013; 2017). Festői munkásságával kapcsolatban e helyen csupán a legfonto­sabb elemekre szorítkozhattunk.

Next

/
Thumbnails
Contents