Tóth Arnold (szerk.): A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 57. (Miskolc, 2018)
Tanulmányok Miskolc várostörténetéből - Bodovics Éva: Város a Szinva két partján. Miskolc és a természetes vizek kapcsolata
Város a Szinva két partján — Miskolc és a természetes vizek kapcsolata 63 2015; 2017). Időnként azt is elhatározták, hogy kitisztítják a medreket, de erre nem mindig volt meg a kellő anyagi fedezet, így inkább elnapolták az ügyet. Arra is volt példa, hogy egy hidat az árvízveszélyre való tekintettel a várható vízmagasságnál magasabbra építettek. Jobbára azonban az árvízvédelmi munkálatok a partvonalak megerősítésére és az okozott károk helyreállítására korlátozódtak. Hogy a pénz, vagy a megegyezés hiánya, vagy éppen a felelőtlenség (vagy mindhárom) következtében maradtak el a hatékonyabb árvízvédelmi munkálatok, nehéz megmondani. S azt sem tudhatjuk biztosan, volt-e egyáltalán szükség hatékonyabb védelemre; meglehet, hogy ami volt, az éppen elegendőnek bizonyult, s a rendelkezésre álló lehetőségekkel számolva megelégedtek az eredménnyel. A fordulatot az 1878-as augusztusi árvíz hozta el, amely oly mértékben sokkolta a városvezetést és a lakosságot, hogy alapvető árvízvédelmi és vízhasználati módosításokat eredményezett. Az esetről több munka született már (Dobrossy-Veres 1978; Borbély 1980; Bodovics 2015), ezért nem tartom szükségesnek részleteiben ismertetni magát az árvizet, sokkal inkább a vízhasználatra gyakorolt hatását szeretném e helyen kiemelni. Az árvíz utáni általános félelem arra sarkallta a városvezetést, hogy a korábbinál nagyobb szigorral és eréllyel lépjen fel a város és lakosainak védelmében, hogy egy hasonló méretű katasztrófa elkerülhető legyen a jövőben. Ennek érdekében módosították az építkezési szabályokat azzal a céllal, hogy eltávolítsanak minden akadályt a víz útjából. Tilos volt ezek után a víz fölé kiugró építményeket emelni, s a meglévőket is el kellett távolítani.24 A hidakat ezután már lábak nélkül, ún. függőhídként építették újjá, amelyek csak a partokon bírtak támasztékkal, a mederben nem. Elrendelték, hogy mindennemű építkezést be kell jelenteni a hatósághoz, amelyet az csak a helyszíni szemle után engedélyezett, majd mikor elkészült, ismételten megszemlélt.25 A malomszerkezetek átalakítása is szükségessé vált, hiszen a rögzített gátak, a lassan emelkedő zsilipek vagy éppen a felülcsapós malomkerekek mind az árvízveszélyt növelték. Elrendelték, hogy lebuktatható gátakat kell eztán építeni, a felülcsapós kerekeket alulcsapósra kell átalakítani, és a zsilipek csörlőit is kicserélték. Az elhatározást követően a megvalósítás sikeressége sok mindentől függ. Az elszánt városvezetés, mint láttuk, meghozta az új szabályokat. Majd miután a szabályokról értesítették a lakosságot, a hivatali apparátusnak 24 Építési szabályzat 1879, 44.§, 45.§ 25 MNL BAZMLIV. 1905/b. 119/1879. készen kellett állnia az ügyek kezelésére, illetve a szabályok betartatására. Minden építkezés esetében azonos volt az ügymenet. Miután az építtető a tervrajzot két példányban benyújtotta a tanácshoz, a tanács bizottságot küldött ki a helyszín megszemlélésére. A tervek és a helyszíni szemle alapján a bizottság vagy jóváhagyta az építkezést, vagy pedig változtatásokat írt elő. Az építkezés elkészültét ismét jelenteni kellett, hogy a bizottság megszemlélhesse a kész építményt. Amennyiben megfelelőnek és a tervekkel megegyezőnek jelentették ki az építkezést, akkor kiadták a lakhatási engedélyt, ellenkező esetben kijavítást vagy akár teljes visszabontást rendelhettek el. A fennmaradt esetek többségében gyorsan és fennakadás nélkül zajlott le az építkezés, de akadt olyan is, aki a tervektől jelentősen eltért vagy éppen engedélyt se kért az építkezésére. Az előbbi esetben a város felszólította az illetőt, hogy bontsa vissza az épületet, s az engedélyezett tervnek megfelelően építse azt fel, különben a város fogja lebontatni az építtető költségére. Az utóbbi esetben, amennyiben engedélyezhető volt az épület, csak a bírságot kellett megfizetni az engedélyeztetés elmaradása miatt. Ha viszont még szabálytalan is volt az épület, akkor azt lebontatták. Az építkezések kapcsán tehát szigorúan és erélyesen lépett fel a hatóság, s csak rendkívüli, a közbiztonságot nem veszélyeztető esetben volt hajlandó engedményeket tenni. A köztereken okozott rongálások és a patakmedreket is érintő szemetelések tekintetében azonban már kevésbé bizonyult hatékonynak a hatósági szigor, hiszen a felelősségre vonást megnehezítette, hogy a legtöbb esetben ismeretlen volt az elkövető személye. Ráadásul a problémát tovább súlyosbította, hogy a közterületek tisztaságának felügyeletével megbízott rendőrök meglehetősen kevesen voltak a lakosság nagyságához képest, így munkájuk nem bizonyult túlságosan hatékonynak.26 A helyzet tehát nem volt egyszerű: adott egy városvezetés, amely elkötelezett a változtatások iránt, viszont kevés az embere a felügyeletre és a felelősségre vonásra. A másik oldalon ott a lakosság, amely bár súlyos csapást szenvedett el az árvíz miatt, mégsem szeretne jelentősen változtatni a korábbi „bevált” gyakorlaton, s nehezen igazodik el a számos új szabály között. Ráadásul még nem említettük a pénzhiányt, amely mindkét oldalon jelentkezett. így a pillanatnyi veszély elmúltával 26 A Borsod egyik, 1871. évi cikkében is a rendőrök csekély számával magyarázzák a rendeletek életbeléptetésének, betartatásának elmaradását. A helyzet sajnos később sem javult, számuk 1876- ban 20, 1882-ben pedig 24 fő a körülbelül 24000 lakosú városban. Borsod, 1871. aug. 31. 3.; Borsod, 1876. márc. 9. 3.; MNL BAZML IV. 1902/c. 117/1882.
