Tóth Arnold (szerk.): A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 57. (Miskolc, 2018)
Tanulmányok Miskolc várostörténetéből - Hováth Zita: Borsod megye és Miskolc parasztsága az Úrbérrendezés idején
53 Borsod megye és Miskolc parasztsága az úrbérrendezés idején 1765-ben összesen 2000 família élt a városban, 750 nemes és 1250 nem nemes, 8500-9500 fő. 1786-ban 3038 família, ebből 950 nemes, 2100 nem nemes, összesen 14089 fő, 4000-4200 fő nemes és 9500-10000 fő nem nemes. Míg a mezővárosok többsége a 18. században is még meglehetősen falusias volt, Miskolcon ,y\ nemesek és nem nemesek, birtokosok, bérlők és birtoktalanok mellett a famíliák körülbelül 20 százaléka a XVIII. s^á^ad végén már rendszeresen ipari tevékenységet folytat...” A népszámlálás idején a felnőtt férfiak 35%-a nemes, ami az országos, de még a megyei ádagnál is jóval magasabb volt (Faragó 2000,153,157). Miskolc a kora újkortól kezdve koronabirtok, kiváltságok mezőváros, a 17. századtól zálogbirtokosok kezén volt, 1696-ban I. Lipót Haller Sámuel bárót nevezi a város örökös urának. A Haller családon kívül még több zálogbirtokosa is volt a városnak (Rémiás 2004, 11, 44). A 18. század első fele nemcsak a Rákóczi-szabadságharc miatt volt fontos korszak a város életében, hanem azért, mert 1702-ben megváltotta magát a földesúri joghatóság alól és szabad mezővárossá vált. Közben felépült a vármegyeháza is, ami Miskolcot végleg, szimbolikusan és jogilag is Borsod vármegye székhelyévé tette. A szabadság lényege abban állt, hogy bár nem volt szabad királyi város, nem állt földesúri joghatóság alatt, ügyeit maga intézte. A szabad királyi városi rangért folytatott küzdelemben a város alulmaradt. Ez a szabadság 1755-ig állt fenn, ekkor az uralkodónő gróf Grassalkovich Antalnak, a kamara elnökének a kezére adta a diósgyőri uradalmat Miskolccal együtt, ami a jobbágysorba való visszakerülést jelentette. A szolgáltatások fajtáit és mennyiségét egy 20 pontos szerződésben fektették le. Grassalkovich a város jövedelmeit a kamara hasznának tekintette, mindössze egy malom, két szőlő, két pince és egy kocsma hasznát élvezhették továbbra is a lakosok. A nemességen kívül a lakosokat jobbágynak minősítette. A robot, a fuvarozás és természetbeni adók megváltásaként 1500 forintot kellett a városnak fizetni két részletben. Kilencedet a miskolci és csabai határban lévő földek után kellett adni (Rémiás 2004, 59). Tehát a várost a Grassalkovich-féle szerződés teremtette körülmények között érte az úrbérrendezés. (A 20 pontos szerződés ismertette: Rémiás 2004, 59.) Az úrbérrendezés során felvett kilenc kérdőpontos vizsgálat szerint az uradalom nyolc helységében (Miskolc, Mezőkövesd, Hejőcsaba, Ládháza, Parasznya, Saj ókápolna, Sajópetri, Varbó) szabadmenetelű jobbágyok éltek, öt helyen vegyesen örökös és szabadmenetelű jobbágyok (Diósgyőr, Kisgyőr, Radostyán, Sajóbábony). A szabadmenetelűek közül három helységben kontraktus szerint adóztak (Mezőkövesd, Parasznya, Sajópetri), szintén három helységben urbárium alapján (Ládháza, Sajókápolna, Sajópetri), egy helyen, Miskolcon zálogot fizettek, egy helyen pedig bevett szokás szerint adóztak (Hejőcsaba). Függedenül attól, hogy szabadmenetelűek vagy örökös jobbágyok voltak-e (láttuk, a vegyes kötöttségű helységekben mind a két kategória előfordult), illetve, hogy kontraktus, urbárium vagy bevett szokás alapján adóztak, a földesúr azonossága miatt alig volt eltérés adóikban. Mindenütt viszonylag nagy összegű készpénzt fizettek, 170 forinttól kezdve egészen 2500 forintig. Mezőkövesden kontraktusuk értelmében 2500 forintot fizettek a kilenced, a tized és a robot megváltásáért. Emellett fuvaroztak és ,,[k\ézj munkásokat is adunk azonban, de nem kötelezettségből, hanem csak az uradalom iránti jószándékból” (Tóth 1991, 145). Miskolcon minden terhet megváltottak 1500 forintért, de adtak kilencedet és a püspökségnek tizedet zálogszerződésük értelmében. Diósgyőrben urbárium szerint 1100 forintért váltották meg terheiket, a szőlő után nyolcadot adtak. A többi településen, falvak lévén alacsonyabb lakosságszámmal, szintén pénzben, de kevesebb összeggel váltották meg a terhek egy részét, de mellette némi munkát is végeztek: általában favágást- és hordást s egyéb, az uradalom számára végzett munkát. Szépen visszaadja ezt a ládháziak vallomása: „Az marhás gazda ki, ki hány napot szolgált, száma nem lévén, kinek hány marhája vagyon, annyival szolgált; követ hordani, trágyát hordani, szénát hordani, jeget hordani, zsindelyt hordani, egy szóval a hova szükséges, mindenfelé hajtatott. Azgyalogok hasonlóképpen száma nélkül szolgálnak: kaszálni, ortani, kazalt rakni, tapasztani, épületet náddal kötni szorgalmazhattak, hajtattak' (Tóth 1991,130). Hejőcsabán bevett szokás alapján adózó szabadmenetelűek éltek, 48 forint készpénzt fizettek, 3 öl fát vágtak, ezenkívül mást nem adtak. Hat helyen — szintén függetlenül a jogi státustól és attól, hogy miszerint adóztak — nyolcadot adtak, Miskolcon kilencedet és tizedet, a többi helységben pénzben váltották meg a dézsmát. Parasznyán, Radostyánban, Sajóbábonyban, Saj ókápolnán, Sajópetriben, Kisgyőrben, Ládházán és Varbón még a favágás mennyisége is majdnem megegyezett (108—128 öl között mozgott). Miskolcról két kilenc kérdőpontos vizsgálat maradt fent, az első 1767-ben, a második 1770-ben készült. Mindkét változatban magukról mint szabadmenetelű jobbágyokról vallottak a városlakók, 1767: jobbágyok valamennyien szabad menetelitek.” 1770: „Miskolc várossá contribuens lakossai mind szabad menetelűek' (Tóth 1991, 155, 156). Az úrbéri tabella szerint a városban telkes jobbágyok nem éltek, csak zsellérek, 529 házas és 90 házatlan zsellér a királyi korona joghatósága alatt állt,
